Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)
Petőfi 151 Mit én tudok, higyétek, annak Más fogja venni hasznát ... (Az apostol, XI.) Mert valóban ő csak olyat tudott, amivel nem magának szerzett hasznot, hanem nemzetének dicsőséget s az emberiségnek gyönyörűséget. Ha már most azt a philosophiát részletezzük, mely Petőfi költészetében részint sejtelmesen, részint egészen világosan átgondolva jelentkezik, akkor azt kell mondanunk, hogy Petőfi elsősorban és mindenek fölött társadalmi és csak másodsorban természet-bölcselő. Az olyan mértéktelenül forrón érző és szerető sziv, mint a Petőfié, ezen alkatánál fogva annyira lángol a nemzetért, az emberiségért, szóval a társadalmi életközösségért, hogy bármily mély költői érzéke legyen is a természet iránt, mégis érzéseivel, gondolataival túlnyomóan ott jár a társadalmi boldogság körül. Láttuk, hogy „Az apostol"-ban mily világosan fejezi ki a társadalom evolutiojába vetett alaphitét és most kiegészítésül a „Világosságot" czimü költeményére utalunk, mely philosophiai szempontból egyik figyelemre legméltóbb költeménye. Itt ugyanis világos tanúbizonyságát adja annak, hogy bölcsész módjára elmélkedik, töpreng a társadalmi fejlődés problémája fölött, vagyis hogy nem dogma gyanánt fogadta el e fejlődés fogalmát, hanem nyugtalanítja, vájjon az, ami szivének leghőbb követelése, hogy az emberiség folyvást haladjon egy magasabb czél felé, megvalósul-e a jövőben ?
