Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 143 Midőn feljöttem gyermekéveim Szük völgyéből az ifjúság hegyére, S láttam körülem a roppant világot, Mely szépségekben olyan gazdag és Gazdagságában olyan szép, hogy a szem Egy élten át elgyönyörködhetik Csak egy parányi részén is . . . midőn Ezt a világot láttam, fölkiálték: „Dicső, dicső a munka! hol keressem A nagy mestert, ki mind ezt alkotá ? (Válasz kedvesem levelére.) De ekkor már a puszta természetszemlélet nem elégíti ki és kifárad „a nagy mester" fölötti bölcselkedésében, mert már megszólal istenhitének második nagy motívuma, a boldogságra való forró vágyódása, amely vágy pedig Petőfinél olyan hihetetlen magas hőfokot tud elérni, mint a világirodalom kevés más költőjénél. A boldogságra való vágyódásnak eme kivételesen magas hőfokában rejlik nem kis mértékben Petőfi költői tüneményességének titka: ebből fakad istenbe vetett hite is. A boldogságra vágyódást, mint hitének kútforrását, sehol sem fejezi ki Petőfi oly szépen és oly világosan, mint a már idézett „Bolond lstók"-ban, ahol az ifjú és az aggastyán vitatkoznak e kérdés fölött. Az aggastyán így szól az ifjúhoz: Majd ha dőlni készül élted fája, S azt sem mondhatod, Hogy ágán a boldogság-madár Egyszer nyugvék, egy dalt csattogott,