Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 139 nyeinek dúsgazdag tárházába és megfesti azt, amit az életrajzírók soha elénk nem tárhatnak. Ámde Petőfiben bizonyos irtózat élt fiatalkori kalandjainak, illetve tévelygéseinek megrajzolásától, mert ezekben a főszerepet a lelkifurdalás motívuma játszotta. Nélkülözése, szenvedése, betegsége, nyomora, el hagyottsága, sok mindennemű megaláztatása mind, mind csak csekélység ahhoz a lelki kínhoz képest, mikor legsúlyosabb óráiban be kellett magának vallania, hogy eszményi törekvésénél fogva mégis csak meggondolatlanul a legmélyebb sebet ejtette szülei lelkén. Ha Petőfi ezt a motívumot ragadja meg, ha saját hirtelenkedő temperamentumának végzetességét tárta volna elénk: akkor alkothatta volna igazán meg az ő főművét. Minden költői egyéniség ott éri el fejlettségének csúcsát, ott nő tragikai magaslatig, ahol legkegyetlenebb kézzel szive legnagyobb gyengéjét ragadja meg, mert éppen csak a legmélyebb önismeret és legforróbb igazságszeretet erejével dicsőitheti meg igazán a maga egész valóját. Petőfi adósunk maradt azzal, hogy saját egyéni lelkületének legmélyére szálljon le, pedig kétségtelen, hogy erre igenis hivatást érzett magában, hiszen már 1845-ben mondja képzeletéről: Mint búvár, sülyed a Mélységek mélyére, A legmélyebb tenger: A sziv fenekére. (Képzetem.)