Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Viharos éjszaka

Petőfi élete 95 a lángfalu pokolból; meglátod, áldani fogod azt a perczet, amelyben reám hallgattál. Az ifjú meghatottan nyújtotta kezét önzetlen, igaz SZÍVŰ barátjának. — Köszönöm, Vilmos, jó tanácsodat, tudom, hogy te csak javamat akarod. Hallgatok is reád. És ne csodálkozzál azon, hogy oly közönyösen vettem a szabadulás reményét. Érzem, hogy nagyon gyönge és nagyon beteg vagyok. Ha most elbocsátanak ruha és pénz nélkül, hóban, fagyban, dermesztő hidegben kell neki vágnom az országútnak. Ha visszaesem ideglázamba, ott dőlhetek ki, ahol senki sem lát, az útszéli árok hava lehet a halotti párnám s a szél húzhat rám szemfödelet. — Ne képzelődj, Sándor. Katonaruhádat megkapod, ez az obsittal jár. Azonkívül néhány forintot is adnak. Pár krajczárért, vagy egy kis dohányért mindig akad szekeres, aki felvesz; ha meg gyalogolnod kell, csak annyit menj, amennyi el nem fáraszt. Elhiszem, hogy gyenge vagy, ám ha megcsapja arczodat az édes szabadság szellője, a boldogság fokonkint hozza vissza erődet s te újra önmagadé, meg hazádé vagy. — Igazad van, Vilmos, oh, mily nemeslelkü barátom vagy. Áldjon meg az Isten, mert te tanítottál meg újra remélni. És az ifjú képzeletében egyszerre virágos mezőnek tűnt föl a szabadság, ahol bokrétát köthet koldusbotjára, örömét, bánatát dalokba öntheti, s talán meghallgatják őt is, mint a föld népe az énekes pacsirtát. Fásult szivét a reménység melege járta át, s mikor dr. Römer benyitott, ágya szélén köpenyegben ülve várta, hogy hozzá lépjen. — Nos, meggondolta magát? — kérdezte az orvos.