Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Az első villámcsapás

Petőfi élete 73 — Szegény gyerek, — sóhajtott föl szomorúan kényes helyzetében, — mikép tudassam vele ezt a lesújtó hirt? Annyi erőm nincs, hogy ezt magam megmondhassam neki. És sokáig tanácstalanul tűnődött magában, hogy mikép lehetne kíméletesen közölni vele ezt a végzetes újságot. Eközben a szalonon ment keresztül s tekintete önkénytelenül a zongorára esett. Eszébe jutott, hogy Sándor napjában tizszer is leül játszani, oda teszi tehát, ott biztosan megtalálja és elolvassa. S a könnyektől megnedvesült levelet kinyitva, ráteritette a billentyűkre, aztán futva menekült ki a szobából, hogy az ifjú ott ne találja. Sándor az nap különben is nagyon szomorú volt. Megérzi azt az ember, ha váratlan csapás éri. Ilyenkor nyugtalan és kedélye ködös, mint az őszi reggel. A lelkében gyászhangokat hall, mintha temetnének. A szerelem pedig megfordítja hamis arczát és villámló felével jár a szívben. — Nem tudom, mi érhet ma engem ! — sóhajtja az ifjú, — talán most kaczag javában felettem az az édes szavú gyermek, hogy oly nehéz a szivem. Kaczagjon, ha kedve tellik benne, érzem úgyis, hogy nem születtem én a boldogságra. Jobb is lenne tán, ha már Sopronban lehelnék, legalább kevesebbet látnám s nem perzselné le minden kedvemet ez az emésztő szenvedély. Lassan, vontatottan húzta a lábait a szalon felé. Hadd sirja bele a bánatát egy mélabús dalba. A zene olyan a szomorú léleknek, mint a magányos éjben virrasztónak a világosság. Elűzi tőle a fojtogató rémeket, amik éles körmeikkel neki esnek. Es az ifjú a zongorához lép. — Nini, egy nyitott levél! — kiált föl meglepetve — ez biztosan nekem szól.