Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Farkasból bárány

26 Petöfi-Könyvtár de hogy kérkedőnek ne lássék, mégis csak rászólt az asszonyra : — Tudod is te azt, anyjuk, azt csak a diák úr tudja igazán megítélni. — Mondhatom, bátyámuram, hogy sokért nem adom, hogy ilyen művelt, iskolázott emberrel hozott össze a sors, legalább elbeszélgetünk ami kedves költőnkről, akinek az ódáit én mindig a lajbim zsebében hordom. — De el ám, öcsémuram, csakhogy nem éhomra és nem ilyen szárazon. Anyjuk, add csak elő azt a pinczekulcsot, aztán csak szaporán láss a vacsora után, mert a mi kedves vendégünk se fogja megvetni a szép asszony főztjét. Petrovics végighuzogatta nyelvét a szája padlásán, aztán keresztbe tette a két lábát, egyet sandított a rózsapiros arczú menyecskére, akinek majd kicsordult a szive az örömtől és boldog mosolygással gondolta magában: — No, most már itthon vagyunk. A gazda kipördült a füstös ivóból s pár perez múlva teli csutorával tért vissza. Amig ő lent a pinczében a lopót húzogatta, addig az asszony nagy sürgéssel kikészítette a poharakat, hamarosan asztalt teritett s kirebbent a konyhába, ahonnan kis vártatva tányérok és evőeszközök csörömpölése, a tüz pattogása, s a fürge gazdasszony parancsosztogató szava hallatszott. Mindez úgy tetszett az éhségtől alig látó ifjúnak, mintha távoli szép zenét hallana egy rózsahintő májusi hajnalon. A korcsmáros megtöltötte a poharakat, kihozta a dohányszitát meg a vendégpipát s nagy szívességgel kínálta Petrovicsot, hogy csak gyújtson rá. Az ifjú szabadkozott, hogy nem igen szokott