Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

A mennyország küszöbén

Petőfi élete 191' mikor a rózsát lemetszik tövéről. Ö volt első komolyabb szerelmem és sokat jártam ki sírjához. — Ön tehát híven tud szeretni ? Annyira hiven, hogy az életemet is feláldoznám érte. Szerelmemnél csak egyet tudok jobban szeretni: a hazát. Júlia e kijelentésre felmagasztosulva nézett a költőre. A zene újra szólott s őt tánczba hivták. Petőfi összefonta karját és szoborként állt meg azon a helyen, ahonnan Júliát elvitték. Szeme azonban égő pillantással követte minden mozdulatát s folyton az arczát, szemét kereste, hogy vájjon néz-e rá. Aztán fölkereste Riskót s vállára téve kezét igy szólt: — Barátom voltál már Erdődön ? — Hogyne lettem volna. Gyönyörű, vadregényes fekvése van. Szendreyék lakosztályából messze vidéket be lehet látni s előtte remek vadaskert terül el, hatalmas bükk és cserfákkal. Madarak éneke hallatszik belőle, mig a várkastély hátulján kápolna áll, ahol az uradalmi tisztikar és cselédség hallgatja az istentiszteletet. — Költői kép, barátom, be szeretném látni. — Annál mi sem könnyebb, akár holnap is kirándulhatunk. Petőfi néhány pillanatig küzdött magával. — Már csak inkább akkor menjünk, — ha majd a család is otthon lesz. A báli éj után Júlia halványabb volt, s homloka oly fehér, mint a leesett hó. Csak a szemében nem látszott bágyadtság. Az világított, akár csak a hajnalcsillag a felhős éjszakában. Mosolyogva fogadta a költőt s Térey Mari már messziről megfenyegette. Jöjjön csak, jöjjön, majd adunk mi magának !