Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

János vitéz

156 Petőfi-Könyvtár A költő ezzel kivette fiókjából a kétrét hajtott százast és boldogságtól sugárzó arczczal nyújtotta át az apjának. Az öreg Petrovics, hol a százasra, hol meg a fiára nézett. Gyanakvó tekintettel méregette a fiát, erősen küzködött magában, végre körülnézett, mintha a falaknak is füle volna s halkan, csaknem ijedten kérdezte: — Fiú, te, igaz úton jutottál te ehhez a pénzhez? — Persze, édes apám, — nevetett föl Petőfi. — Nagy pénz e', fiam, a magad fajta szegény ifjúnak, s Isten ne vegye bünömül, de hirtelenében azt gondoltam, hogy úgy csented el valahonnan. — Sohse vettem én el mástól még egy gombostűt sem. Aztán mit csináltál fiam a szerkesztő úrnak, hogy ilyen sok pénzt kaptál tőle? — kérdezte örömkönnyekben úszva az édes anyja. — Egy tündérmesét irtam neki, János vitéz czimen, amit könyvben is kiad s árulni fogják a vásárokon is. — Hát olyan kalendárium-féle ugy-ej?— kérdezte jámborul az apja. — Olyan, olyan, — hagyta rá Petőfi, — csak szebb és kisebb formája van. — Lásd, fiam, ugy-e mindig mondtam, hogy ha már iródiák akarsz lenni, fő, hogy kalendáriumot csinálj, mert azon kap a nép. — Még szerkesztő is lehet, — toldotta meg az édes anyja. — Az is hát, segédből lesz a mester, — jegyezte meg sugárzó arczczal az öreg. Sokáig beszélgettek még, anyja egyre kérdezgette, s alig győzte felelettel. A mikor aztán látta, hogy apja bóbiskolni kezd, kérte, hogy feküdjenek le, ő majd elmegy egyik jó barátjához aludni s korán reggel itt lesz.