Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

A halál küszöbén

134 Petőfi-Könyvtár „. . . Hej, jártam én erre rossz időben is. Debreczenből utaztam Pestre 1844-ben, februáriusban, kopott ruhában, gyalog, egy pár húszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem; gondolám: ha eladhatom jó, ha el nem adhatom, az is jó . . . mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok s vége lesz minden szenvedésnek. Egyesegyedül mentem itt a Hegyalján; egy lélekkel, egy élő lénynyel sem találkoztam. Minden ember födelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt reám. Éppen szemközt jött. Arczomon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott." Mi tartotta volna fönn a sors csapkodó jeges hullámai közt, mint a remény, hogy végre mégis legyűri balsorsát s révbe jut ő is, mint annyi más, aki bátran daczol a végzettel. Tokajban megkóstolta a lángnedvű bort s lelkében lobogó érzéseket gyújtva, megirta egyik hires bordalát: De már nem tudom, mit csináljak . . . Innen tovább ment Eger felé, ahová szintén betért, hogy megnézze, hol vívta élet-halál harczát a nagy Dobó s a hőslelkű egri nép. Apró pénze is teljesen elfogyott s azért a költeményei után jól ismert Tárkányi Bélához ment, akit azonban nem talált otthon. Erre a papnövelde kapusánál levelet hagyott számára, amelyben megirja, hogy holnap reggel hét órakor ismét fölkeresi s igen fog örülni, ha megismerheti, bár jöttének más oka is van. „Igen megszorultam, — irja tovább, — (holnap bővebben elbeszélem) addig legyen ön szives nekem útravalót szerezni, melylyel Pestig elmehetek. Ne ütközzék meg e quasi parancsoló hangon, de bár