Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Gyalog a hóviharban

12 Petöfi-Könyvtár Az a mozgó árnyék a Petrovics (Petőfi) Sándoré, a szoba pedig a két Szeberényi testvéré. Már éjfélre jár az idő, de Petrovics nem alszik. A nyurga, tizenhat éves ifjú arcza sápadt, tüzes, fekete szeme mélyen beesett, duzzadt szélű ajka sárga, mintha nagy beteg lett volna. Hosszú nyaka előre hajlik, homlokán, melyre csapzottan fekszik sűrű, nagy, fekete haja, borús gondolatok árnyai suhannak keresztül. Az egyik ágyban Szeberényi Lajos alszik, a földön Andor öcscse, aki a maga ágyát nagylelkűen átengedte Sándor barátjának. Ez az utolsó éj, amit együtt töltenek. Petrovics holnap reggel már vándorbottal kezében, neki vág az országútnak s megy Isten tudja merre, hová, megy czéltalanul, mint az útszéli kóró, melyet a süvöltő szélvész kerget maga előtt. Nincs otthona neki, mióta apja jószívűsége s az emberek csalárdsága miatt tönkre ment. Bánat a feje alja, nyomor, nélkülözés a takarója. Hol itt, hol ott húzza meg magát éjszakára s ha barátjai nem lennének, még a félévet sem húzhatta volna ki Selmeczen. De talán jobb is lett volna, ha nem várja be a félévi bizonyítványt. Legalább nem buktathatta volna meg Lichard nevű pánszláv tanára egyik legkedvenczebb tantárgyából, a magyar történelemből. Pedig alig volt tanulótársai között egy is, aki úgy tudta volna a magyarok történetét, mint ő. Csak azért, mert idegen hangzású neve daczára büszkén vallotta magát magyarnak. A tót irodalmi kört kerülte, tagjait megvetette, elnökét gyűlölte. Tromfra tromf, — gondolta a pánszláv apostol és megbuktatta.