Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)
A halál küszöbén
126 Petőfi-Könyvtár 24-én a szertehuzó társulat felbomlott, s a költő mindenből kikopva, súlyos betegen kénytelen volt visszamenni Debreczenbe. A csontvázzá aszott, tifózus láztól kínzott költő itt véginségre jutott. Székelyhidról metsző hideg szélben-, csapkodó esőben, gyalog vánszorgott Debreczenbe. Láztól gyötört testét piszkos és vékony nyári öltözet födte; attiláját, fekete ruháját kénytelen volt e szellős rongyokért becserélni, hogy ráadásul néhány garast » kaphasson. Késő este, a kimerüléstől roskadozva, vergődött be Debreczenbe. Egész uton tűnődött rajta, hogy hol húzhassa meg magát s mitévő legyen e népes városban, ahol egyetlen jó barátja sincs. A szemei majd leragadtak a fáradtságtól, az éhségtől, a testi gyöngeségtől. — Istenem, — sóhajtott fel keserűen, egy palánkhoz támaszkodva, — ha a szabadban kell töltenem ezt az éjszakát, reggelre ki is teríthetnek. A szél zúgott, esőtől átázott, azután megfagyott ruhája kísértetiesen zörgött. A hideg felszaladt szivéig s mintha egy törött ablak lett volna rajta, beözönlött mindkét kamaráján, megdermesztve a reményt, az életkedvet s a dicsőség szétfoszló álmait. Néhány lépést tett még, de úgy érezte, mintha jégszilánkok fúródnának a bőre alá. Reszketett, fázott, míg ereiben forró ólmot kergetett a láz. — Nem megyek tovább, — mondta végső elkeseredéssel, — jöjjön, aminek jönni kell. Aztán leült egy lóczára, fejét az ég felé emelve, nézte a vörös szegélyű felhőket, amint egymást lökdösték, taposták az égen, akár csak az emberek egymást a földön. Néha még hullott egy-két havas csöpp, de a
