Barabás Ábel: Petőfi könyvtár 10. Meltzl Hugó Petőfi-tanulmányai (1909)

Dr. Gyulai Pál, mint a Petőfi-irodalom megalapítója

•122 Petőfi-Könyvtár azonban Gyulai készséggel acceptál. Mert a költészetben képtelenség a csendélet. És azon szép költemények (melyeket Pulszky Gyulai-féle álaesthetika csendéletnek nevez, a képzőművészetből vett ezen nagyon hibás trópussal) éppen ezért oly szépek, mert nincs bennök semmi — csend. Egyébiránt az eleinte felületes Nádaskayánizmus későbbi tüneményeiben valóságos rococo-aesthetikává fejlődik ki, melynek örököse Gyulai lett. De tegyük hamar hozzá: csak ottan, hol idegeneket követ, s nem saját fejét. Azon hypothesist koczkáztattam fent, hogy ez a Pulszky-féle álkritika (melynek két-három első mondata hiába szép, mint a páva) lett volna a közvetlen alkalmi ok, mely Eötvös szép felszólalásáról, mint valami régóta elhalasztott dologról szól, összehasonlítjuk az itten következő végsoraival és számba vesszük, hogy tüstént megjelenik Pulszky álkritikája után 1847. májusban, akkor a hypothesis indokoltsága elég nagy. „Bocsássanak meg az olvasók, mondom, nem születtem recensensnek, s Petőfi dalai annyi élvezetet szereztek s szereznek most is, midőn azokat ismét s ismét olvasom, hogy csak mint megvesztegetett biró szólhatnék. Ha azonban a szerző, kit a kritikus oktatni szokott, e sorokból semmit nem tanulhat, ha egyes verseinek hibás rhitmusa, egyes kitételeknek póriassága s az iránt, miként vált múzsája, a piros csizmájú király leány, német philosophussá (magyar menyecskétől minden