Endrődi Béla: Petőfi könyvtár 9. Petőfi és Arany levelezése (1909)

Petőfi és Arany levelezése

Petőfi és Arany levelezése 53 kodik, félve könyörög s kegyelemnek tekinti a legkisebb jóindulatot is. Petőfi büszkén kér s Arany nem hoz áldozatot, mikor a kérést teljesiti, mely ha az is: nem tünteti fel legalább annak. Érintkezésük itt egyúttal barátságuk próbája is, s Aranynak pillanatnyi elborulása, a szelid harag, melylyel hűtlen barátját korholja, igazán megható. „Csalódik," — irja barátjáról Petőfinének, — „ha azt hiszi, hogyha barátomnak neveznem nem szabad, kitörli belőlem a szeretetet, melylyel rajta az ábrándozásig csüggök." A szeretetet, — mondja Arany egyszerűen, pedig ez a szbretet a rajongásnál, az imádásnál is mélyebb és igazabb volt. Kortársai közt jóformán ő volt az egyetlen igaz, bizalmas megértője Petőfinek; szivében hiven tükrözte annak nemes alakját, ki ha belepillantott ebbe a hűséges, magyar szivbe: folt nélkül láthatta benne önmagát, szeretettel, megbecsüléssel elborítva. Ez a szeretet oszlatta el Petőfiben az önvádat, kinek nehéz volt kérni, ez a szeretet virasztott barátja gyermekének bölcsőjénél s ez fonta körül kegyeletes sugárral a szülői ravatalt. Ez a szeretet követte hűséges kitartással Petőfit szilaj útján, bizó reménykedéssel ragyogott le rá a harczok forgatagában, s ez világolt könnyekben megtört fényével a segesvári csatatér ismeretlen sirja felett . . .