Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

Kórházi jelenet (1851.)

Kórházi jelenet 45 senki gyermekéről semmit; mit bánom én, bár mi lett is belőle! Vesszenek el mind, ha az enyéimnek el kellett veszni! — mormogá, fogait csikorgatva az agg s vadul forgó szemekkel tekinte szét, mire a nő elrémülve fordult a negyedik ágyhoz. Itt az ágyról lecsüggő fejjel feküdt egy ifjú, lázasan lélekzett s oly mély, nehéz álomban feküdt, hogy a nő ijedve mutatá a fölvigyázónak. — Istenem, nézze ön e szegény ifjút, talán meghal. — Oh nem, — szólt a fölvigyázó, — csak alszik az istenadta, mindig igy alszik, aztán kiveti magát az ágyból, nem győzöm eleget igazgatni. Evvel oda lépett hozzá és durva hangon kiáltott reá: — Hallja! ne alugyék már olyan sokat, aztán majd egész éjjel kiabál megint, hogy nem tud tőle nyugodni senki is. Ilyen s hasonló biztatásokkal visszaigazitá az ifjút az ágyba, ki kábult egykedvűséggel hagyott magával tenni mindent, aztán egészen csonttá aszott karjait fölemelve, hosszú, száraz ujjaival végig simitá veritékes homlokát. A nő, látva e szivrázó nyomort, reszketve nevezé meg fia nevét s kérdé a már egészen föleszmélt ifjútól: ha nem hallott-e valamit felőle? A hangra és a név kimondására összerázkódott, mintha villám futott volna rajta keresztül, aztán elfojtott, fájdalmas hangon mormogá magában: — Oh, Istenem, Istenem! nem ismer! — Hangosabban beszéljen, barátom, — kiáltott