Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)
A huszár boszúja (1850.)
A huszár boszuja 31 emelé föl, hogy megsimogassa és megveregesse a lovat s a szegény állat lábaival kapálta a padlót türelmetlenségében, vagy talán, hogy őt magára figyelmeztesse. De Erzsi folyvást lehajtá fejét. Az Isten tudná miről gondolkozott, vagy mi fájt úgy neki, hogy szive úgy elszorult belé s majd megszűnt dobogni. Jancsi az ablaktartó láda felé ment, belőle egy tárgyat vont elő, mely midőn avval egy ablakhasadék mellett elhaladt, hosszú csillogást vetett, mint az érez, ha világosság éri. Aztán csizmája szárába dugá s oda lépett Erzsihez, keményen megfogá annak kezét és fölrántá őt magához. Föltekintett a leány e váratlan durva bánásmódra és elsikoltá magát, amint a félhomályban Jancsinak elsötétült arczát s irtóztatón fenyegető tekintetét megpillantá. — Az Isten szerelmére, mi lelt Jancsi? Meghalok félelmemben, ha igy tekintesz reám ! Nem kapott feleletet, oda vonszolá őt Jancsi a jászolhoz, belőle kivett egy kötelet s a gyengén küzködő leányt odakötözé a jászolgerendához. Egyetlen szó nélkül tevé azt, csak sebes és nehéz lélekzete hallatszott, mely borzasztó volt, mint a halállal tusakodónak fuldokló véghörgése. Midőn egészen oda kötözé a leányt Jancsi, leoldá fejéről a piros ünnepi keszkenőt és nyakáról is a kis kendőcskét, mi a hófehér ingváll fölé volt szorítva, aztán ki akará oldani, de káprázó szemeivel nem láthatván jól, durván fölszakitá a kis
