Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)
A szerencsétlen narancsfa (1867.)
A szerencsétlen narancsfa 107 sárgák lesznek s úgy kandikálnak elő a zöld levelek közül, mint megannyi aranyalma. Messze országokba elszállítják s nedvdús belét enyhítésül használják a meleg nyári napokban s télen hűsítőnek, midőn a bálokban a táncztól elfáradnak, kimelegszenek! — Legalább versbe szedné ezeket a hazugságokat! — szólt gorombán az akáczfa, — akkor legalább költeménynek hínák s elszavalná egy-egy éretlen siheder, mint az a tavali, ki itt lombjaink alatt szavalgatá nyavalyás versekbe szedve képzelt szenvedéseit. — Egykor, — beszélte tovább a kis bokor, mert úgy szeretett volna jobb véleményt kelteni maga iránt, — egykor, mint anyám, kitől származom, beszélte, azon országban, mely hazám, nagy, borzasztó csatát küzdtek a szabadságért, melyben ezeien és ezeren elveszték életöket. A csata után egy sebesült, majdnem elvérző harczos nagy nehezen elvonszolta magát a csatatérről, nehogy a gazdátlanul száguldó paripák által eltapodtassék, s egy közelfekvő erdőcskébe, lombjaink alá menekült, hol kimerülve, alig pihegve terült el a földön. „Vizet, csak egy csepp vizet!" — lihegé szomjúságtól elepedő, kékülő ajakkal. Egy kis forrás ott csörgedezett közelében, de odáig már nem birt vánszorogni s a kín s szomjúság már-már megölte volna, de ekkor a föléje hajló ágak egyikéről egy olyan nagy, sárga aranyalma hullott alá, melynek nedve uj életet csepegtetett lankadt tagjaiba, hogy
