Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

A szerencsétlen narancsfa (1867.)

A szerencsétlen narancsfa 105 fiatalok türelmetlenül rázták meg ágaikat s haragosan berrengeték szúrós töviseiket. Legnagyobb elkeseredést szült köztük egy kis alacsony bokor, mely húsos, vastag, sötétzöld leveleivel mozdulatlan állt lábaiknál. Évről-évre alig lehetett rajta valami növekedést észrevenni, tavaszszal nem virágzott s őszszel sem gyümölcsöt nem hozott, sem magot nem érlelt. Csak kis bokor volt, de valahogy mégis látszott rajta, hogy fa akarna lenni. ,Mire az a fenhéjázás! ' — mondogaták az akáczok magok közt, mikor az esteli szellő egymáshoz közelebb hajtogatá sudaraikat. — „Még eddig sem hasznát, sem szépségét nem láttuk s mégis olyan mereven tartja magát, mintha itt köztük nem jó helyen volna s többre volna érdemes!" s igyekeztek még magasabbra nőni s még jobban terjeszkedni, hogy a megvetett bokrot kiszoríthassák. Szegényhez már alig jutott napsugár, úgy el volt födve általuk. Pedig épen ez kellett volna neki, jó meleg, forró napsugár. Ennek hiánya miatt nőtt oly lassan, maradt oly törpe, lombtalan. Épen szomszédságában állt egy sudár, ágakban és levelekben kiválólag gazdag akáczfa. Mint jó szomszéd persze ez foglalkozott vele legtöbbet. Tavaszszal, midőn gyönyörű, illatos fehér virágai számtalan fürtökkel ékesiték, boszankodva kérdé a kis bokortól: — Hát te már soha sem fogsz virágozni ? Csak a mi illatunkat szívogatod s magad nem járulsz hozzá, hogy eltölsd a léget illattal és gyönyört szerezz