Gyulai Pál: Petőfi könyvtár 5. Petőfi Sándor és lyrai költészetünk (1908)

Előszó

Petőfi Sándor és lyrai költészetünk 89 korlátlanságot látván, a jó rímekkel keveset gondolnak, az assonánczot szabálytalanul használják s a legtöbbször sem az újabb, sem a régibb formák szerint nem verselnek s küzdeni a külformával általában pedánsságnak tartják, mely lenyűgözi a szellemet, mintha annak, kinek a vers nyűg, nem jobb volna prózát írni, ha ugyan nem találkoznék itt is egy új nyűggel: a nyelv szabatosságával. Petőfi dalaiban dallam, elragadó dallam van. Bennök nem Vörösmarty patheticus dallama zeng, mely méltóságot és erőt egyesít, sem az Aranyé, hol a kellem a hangulat nyugodtsága, a forma szabatossága s a rhytmus plasticitásában rejlik; de halljuk a szenvedély leigéző hullámos lüktetését, mintha a lábak és sorokban az érzések hangzanának össze és rímelnének. Nem Petőfi az első magyar költő, ki a népelemet költészetébe fölvette, mert ez éppen úgy kimutatható már Horváth Ádám és Csokonainál, mint a Kisfaludyak, Vörösmarty és Erdélyinél; de annyi igaz, hogy nála jelent meg először teljes erőben, alkotó szellemben s irodalomtörténeti fontosságra emelkedve. Azon változás, melyen lyránk az utolsó évtizedben átment, nagy részében az ő müve. Sok ok munkált ugyan együvé erre, élet és irodalomban, minők: a fölébredt politikai öntudat, demokrata eszmék, tágult sajtóviszonyok, a népszerűség csábító varázsa, mely az országos szónokokról az írókra is elragadt, az ítészek és népkutatók munkássága, egyes költők kísérletei; de