Gyulai Pál: Petőfi könyvtár 5. Petőfi Sándor és lyrai költészetünk (1908)

Előszó

86 Petőfi-Könyvtár latot fűzzön reájok, mik nincsenek szoros viszonyban velők? Zavarja-e valami a hangulat egységét? Gondatlansága nem hangzik-e jól össze gyermetegségével, darabossága szilajságával ? Képei nem természetesen szövődnek-e érzéssé s nem találja-e meg mindig a szót, mire szüksége van? S ami a legfőbb, nem merül-e legtöbbször, mint a valódi költők szoktak, egyetlen érzés, egyetlen tény mélyére, hogy azt egészen s a legjellemzőbb alakban érzékítse meg? Természetesen, midőn a Petőfi dalait Ítéljük meg, nem kell felednünk, hogy ő magyar népköltő volt s oly eredeti költő, kit igazságosan csak önmagából lehet megítélni. A kérdésnek leginkább a körül kell forognia: kivitte-e Petőfi költeményeiben azt, mit akart s azon eszmény szerint vitte-e ki, melynek költői szelleméből következtetve, előtte kellett lebegnie? A külformát illetőleg sem értem e vád alaposságát. Petőfi a legnehezebb formákkal is meg tudott küzdeni s verselése néha oly könnyed, mintha csak oda volna lehelve. E vád oka másutt rejlik. 0 népdalokat írván, elvetette a szokásos jambus- és trocheus-lábakat s bár énekelni nem tudott, mégis sokszor bámulatosan eltalálta népdalaink zenemértékét. A közönség és ítészek egy része nem találván bennök azt, mit megszokott, hajlandó volt felettök pálczát törni. Azonban a nép könynyen énekelhette. Ez mutatja, hogy verselése nem puszta önkény és gondatlanság szüleménye volt. S vájjon Arany balladáira, Erdélyi újabb