Gyulai Pál: Petőfi könyvtár 5. Petőfi Sándor és lyrai költészetünk (1908)

Előszó

72 Petőfi-Könyvtár multak, midőn egy költő olyakat vallott be magáról, melyeket igen sok ember szégyelt volna. De azt senki sem tagadhatta, hogy midőn ő elbeszéli, mikép hagyta oda az iskolát, mint barangolt mint közkatona és szinész, mint fázott Debreczenben, mily jó estéket töltött barátaival bor mellett, mint látogatta meg mészáros atyját, minő élményei voltak a fővárosban és vidéken, le egész addig, hogy ruhája kopott és pénze nincs, sokkal érdekesb, költőibb, mint sok költő méltósága, finom szemérme és magas eszméi. Költészetének e nyilatkozata nemcsak újdonságával hatott, hanem jellemzetessége, humora s azon szabad szellemnél fogva, mely éppen úgy harczot izen az életben a csupán üres illem s álszégyen nyomoruságainak, mint visszahatáskép tűnik föl széptanunk azon különös követelése ellenében, mely a költőt ki akarja vetkőztetni egyéniségéből s egyenruhakép valami közjelleggel ellátni. Éppen ezért szemére vetik Petőfinek, hogy érzéseket, viszonyokat énekel meg, melyekhez mívelt embernek nem lehet köze. De ki határozza meg, hogy mit értsen a költő a mívelt ember fogalma alatt, midőn a lélek és szív betegségei is míveltség gyanánt áruitatnak ? A költészet tárgya az emberi, legegyénibb árnyalataiban, mit többé-kevésbbé minden ember megért a míveltség bármely fokán s éppen úgy feltalálhat a nyomor tanyáin, mint a legelső szalonban. Heinét utánozza: mondják másfelől s tőle