Gyulai Pál: Petőfi könyvtár 5. Petőfi Sándor és lyrai költészetünk (1908)

Előszó

50 Petőfi-Könyvtár dalom, a közönség is sokallotta Rossz néven vették neki, hogy annyit emlegeti benne magát, noha anélkül érdektelen lett volna az egész; szokatlan, merész megjegyzéseit vastag önhittség és nyers betyárságnak kiáltották ki, igen is komolyan vették s még komolyabban magyarázták, mi tulajdonképen elmés ötlet, gunyoros szeszély volt Igaz, nem helyeselhetni mindenütt, de e könynyelmfi tréfák találó ellentétei valának az akkori pathetikus és phrasisos journalistikának. Illett hozzá, éppen mint Heine humora a philosophiaí rendszerek, nehézkes dissertátiók s holdvilágban úszó romantika irodalmához. Petőfinek pajkos gyerkőczként mindig kedve telt a pedánsság parókáival tépelődni, csörgő sipkát tenni fel reá s nagyot kaczagni rajta, noha ritkán mélyebb czélzás és jelentőséggel. Csak az mulatta jobban, ha a rossz poétákat összeszidhatá és sárral dobálhatta az ephemer bálványokat. Még barátjaihoz irt magánlevelei is szatirák voltak, a régibb költők fontoskodó, gonddal kidolgozott s a jövőre számító leveleire. Rendesen tele tömte könnyelmű élczekkel, mindig beszőtt valami gonosz tréfát s amolyan nem nyomtatni való kifejezéseket, hogy — mikép ő maga mondá — halála után ne juthasson valamely tudós irodalombuvár eszébe szétszórt leveleit összegyűjtve közönség elé bocsátani. Hanem azért őmaga elég magán ügyet vitt