Gyulai Pál: Petőfi könyvtár 5. Petőfi Sándor és lyrai költészetünk (1908)

Jegyzetek

Petőfi Sándor és lyrai költésze'linlc 115 mi azonban nem szólunk többé semmit ezen hiúság ellen, mert ennek köszönhetjük azon valósággal szép (?) költeményt (Jövendölés), melyben Petőfi már 1843-dik évben halhatlan névre tart igényt. Lehetetlen itt hallgatással mellőznünk a költőnek azon hibáját, melybe ő ugyan ritkán esik, mely azonban annál inkább kiemelendő, minél nagyobb azon iróink száma, kik ezen sziklán hajótörést szenvedtek, — a dagályt értjük. Dagályos az, mi nem nagy s mégis nagynak akar látszani, s azért felfúja magát; belől üres, nem izom, hanem daganat. Ezen hibába esnek leginkább a rhetori szellemű nemzetek, melyek a bensőség hiányát nagy szavakkal s csillogó külsőségekkel szeretik takargatni; ilyenek voltak a rómaiak, ilyenek most is a román népek (különösen az olaszok és spanyolok), ilyenek a törökök és perzsák, s kiválólag a magyarok, kik a nagyszerűt a gyengeségig szeretik, s ugyanazért mindig nagyszerűt szeretnének mondani s irni, — ha pedig a gondolat nem nagy már önmagában, akkor hasonlításokat keresnek s képeket, melyeknek nagyságát az alapgondolatra viszik át, s ilyenkor gyakran a nagyszerű helyett csak a képtelent, az idomtalant, a keresettet, vagy az undorítót s nevetségest érik el. Példák bizonyítják ezt legjobban. Petőfi a sötét leányszem ragyogásáról azt mondja, hogy úgy tündököl: „Mint zordon éjben, Villám tüzénél, A hóhérpallos." (449 lapon). Ez keresett, természet elleni kép, mert zordon éjben villám tüzénél a hóhér alszik, s nem nyakaz s pallosa a tokban nyugszik. 529. lapon a sűrű hópelyhek (ez már magában kép) hasonlíttatnak „egy őrült gondolatjaihoz" ; ez képtelenség, mert a tertium comparationis egészen hibázik, de még ez sem elég merész kép a költőnek s a hópelyheket összetépett lelke rongyaihoz hasonS*