Barabás Ábel: Petőfi könyvtár 4. Felhők (1908)
Felhők
Felhők 67 fénysugára csillan át lelkén; de kilobban nemsokára. Mert a gondviselésben nincs hite. Az árulók jutalmat nyernek; az eszme harczosai pedig büntetést. A börtön, máglya, bitó és kereszt borzalmas képei elevenülnek meg szeme előtt. A történelem kifárad ezen mindig megújuló látványokban. Kereszt jutalma a fáradságoknak, Mindenfelé keresztet osztogatnak, Aranykeresztet tűznek a fejedelmek Jobbágyaik mellére; a földmívesnek Oszt a természet búzakereszteket . . . Fakereszt illet, megváltók, titeket! így egyesíti tág képzelete a legtávolabbi dolgokat. Mert a lángész logikája össze tudja kötni az ellenkező polusokat. A történelem hazug logikájában nemcsak azt látja meg, hogy a királyok érdemteleneket jutalmaznak; hanem azt is, hogy a kor viszont királyoknak emeli az emlékoszlopot, jóságuk és nagyságuk jeléül, mig a ió és nagy emberek jeltelen sírban pihennek. És hol van az oszlop ? . . . elesett! El kellett esnie, Mert hazugsággal volt tele. Az idő igaz, S eldönti, a mi nem az. Ott áll a sír most emiéktelenül, Az eltörött helyett mást nem tevének . . . De nem! hisz örök átka nemzetének Sötét oszlopként rajta nehezül. 5*