Váradi Antal: Petőfi könyvtár 3. Regényes rajzok Petőfi életéből (1908)

Búcsú a szülői háztól

34 Petőfi-Könyvtár röpültek a világhír útjára, a nemzetek szivébe, az örökkévalóság felé ! Ez a nagy szív, melyet a fehéregyházai mezőn a kozák dárda vert át, milliókért érezett . . . „Kivágom én keblemből szivemet, ott úgy sem okoz mást, csak gyötrelmeket, kivágom és a földbe ültetetem. Talán kikel babérfa képében, koszorúja lesz a bajnokoknak, kik a szabadságért harezolnak." Sötét gondolatai a beboruló éggel versenyeznek. „Fejemben éj van, éjek éjjele s ez éj kísértetekkel van telve. Agyamban egymást szülik a gondolatok s egymást tépik szét, mint vadállatok. Lázzal verő szivemnek vére forr, mint boszorkány üstjében a bűvös viz, gyúlt képzeletem, mint meteor fut át a világon és magával visz . . Laktársam a kétségbeesés, szomszédom a megőrülés .. ." Egész eddigi rövid, szenvedésteljes életének a képe elvonul előtte a szitáló havas esőben Örömtelen, komor, szomorú s a költő-ajkon megfogan az átok . . „Legyen átok a földön, hol ama fa termett, amelyből énnekem bölcső készitteték; legyen átkozott a kéz, mely e fát tilteté és átkozott az eső és a napsugár, mely e fát fölnevelte." „De áldás legyen a földön, hol ama fa termett, melyből nekem majd koporsó készül; áldott legyen a kéz, mely e fát iilteté, áldott az eső s a napsugár, mely e fát felnövelte." De az a fa ne.m termett sehol s az a kéz nem született soha. Az ő koporsója egy ország és fejfáját milliók keze emelte s ha Heine szerint a