Baróti Lajos: Petőfi könyvtár 2. Petőfi adomák (1908)

26 Petőfi-Könyvtár fia, Károly, a tágas udvar más-más részén kalandoztak, ekkor aztán torka szakadtából kiáltotta : „Ráró! Ráró!" A rokonhangzású név a távolból érthetetlenné válván, mind a kettő azt hitte, hogy őt hivják s különböző oldalról nyargaltak elő Petőfi nem csekély mulatságára. Elhagyatva. Ostfi-Asszonyfán töltött egy telet Petőfi, egyik rokonánál, Salkovics Péter mérnöknél, ahol életének leggondtalanabb napjait élte. Szobáját söpörni, ágyát fölvetni semmi néven nevezett halandónak meg nem engedte. Asztalhoz igen ritkán ment, ebédjét, vacsoráját örömestebb költötte el szobájában, hol állandóan akkora pipafüst volt, hogy vágni lehetett volna. Csak akkor jelent meg az asztalnál, ha ángyának ikertestvére, Zsuzsika náluk volt látogatóban. Ebbe a bájos leánykába szerelmes volt Petőfi s irta hozzá a verseket. De a csintalan lány nem vette komolyan a költőt. Néha a két nőtestvér megkoczkáztatott egy inváziót a pipafüsttel fuldoklásig telt szobába, s kedves ángyikája pirongatta, hogy kezdjen más életet, nyiratkozzék meg, vágja le körmeit, rakja rendbe könyveit, ruháit; de ő azzal felelt, hogy elkezdte szavalni Kisfaludy ismert szatíráját: — Már ha tudós lettél, illik tudnod, mi különzi őt a köznéptől. S a nők ugy távoztak el tőle, mint javíthatatlantól.