Baróti Lajos: Petőfi könyvtár 2. Petőfi adomák (1908)

140 Petőfi-Könyvtár várta, hogy Lisznyai bemutassa, hanem elébe sietett, lelkesült örömmel nyújtván jobbját a költőnek. Petőfinek pedig mondhatatlanul jól esett az őszinte magyaros fogadtatás s bár csak fél órácskát szánt a látogatásra, négy óránál többet töltött a kedves család körében. Végre indulni akartak. — Nem, — szólt a lelkes honleány, — nem mehetnek, mig kérésemet meg nem hallgatják. S azzal két emléklapot nyújtott át. — Ugy-e, irnak rá néhány sort? — Szives örömest, — válaszolt Petőfi. Alig telt bele néhány perez s már visszaadta az emléklapot. — Köszönöm, de olvassa el, kérem; hadd halljam először öntől! Petőfi engedett a kérésnek. Gyönge hangja volt, de azért saját költeményét úgy tudta elszavalni, hogy aki hallotta, sohasem felejtette el, annyi érzés, annyi tűz volt előadásában. Az emlékvers igy szólt : Legboldogabb perez életünkben az, (Még nem próbáltam, ámde úgy hiszem), Ha kedvesünkkel oltárhoz megyünk; S neked ma-holnap e sorsod leszen. Megállitnáin, ha volnék Józsue, Megállitnám itt a napot, időt, Hogy mindörökké oly boldog lehess, Minő akkor lészsz az oltár előtt. Megjegyzendő, hogy a hölgy, akinek emlékkönyvébe e sorokat irta, akkor menyasszony volt. (Beniczky Emil följegyzése.)