Baróti Lajos: Petőfi könyvtár 2. Petőfi adomák (1908)

Adomák 105 volna, ha a grófné véghetetlen nyájassága, a két kis grófkisasszony kitörő öröme s Balássy Tóni jelenléte le nem bűvöli. Még magához sem tért meglepetéséből, midőn a mellékszobából betoppan a jó magyar külsejű gróf e szavakkal: — Aki lelke van ! Örülök, hogy haza kerültél, Sándor öcsém, mert remélem, házunkat ezután úgy tekinted, mint otthonodat. A háziurra mutatva mondám : — Gróf Wartensleben Gusztáv úr. — Gróf úr, — kezdé Petőfi. — Én Guszti bátyád vagyok, ha elfogadsz, aztán csak tegezz, mint ezek a barátaim. Ez a — vaddisznó, akarta mondani, de hamar észrevette magát, hogy mégis csak illetlen kifejezés volna, hát vállait rángatta, köhécselt, aztán kibökte, hogy: — Ez a barátom nem mondta . . . — Jól tette, — nevetett közbe a gróf, — mert megijedtél volna német nevemtől s szépen várhatnánk rád, pedig hevesi vér vagyok, annak is a javából. No, gyújtsatok rá, fiuk, itt a szivar. Aztán a leánykák beszéltek költeményeiről, többet elszavaltak s Petőfi csak úgy ámuit-bámult. A grófné, kinek minden vonására a jóság és nyájas szeretetreméltóság volt irva, oly előzékeny, szives, magyaros hangon társalgott a költővel, hogy Petőfi rövid idő alatt fesztelenül kezdte magát érezni. Az estelinél a leányok szolgálták ki Petőfit,