Nagy Csaba szerk.: Szerb Antal válogatott levelei (Budapest, 2001)

Annál apathikusabban, mert nikotinmérgezésem van; a szívem nehéz, mintha évszázadok átörökölt szomorúságát hordanám, a pulzusom olyan halkan és finoman ver, mintha nem akarná elárulni, hogy még életben vagyok, álmatag, sőt álmos vagyok egész nap, és éjszakánként gyönyörűeket álmodom; alapjában véve nem rossz érzés, szeretem az ilyen fáradt és letompított állapotokat, legszívesebben szanatóriumban élném le életemet - himmlische Müdigkeit verlässt mich nie/

7 Csak az a baj, hogy nincs kedvem cigarettázni, és ezáltal valahogy olyan üresen, kitöltetlenül telnek el a napjaim. Ezt Maga ostobaságnak találja, és az is, de mégis úgy van; valósággal unatkozom. Csak akkor veszi észre az ember, hogy micsoda kincs, barát, vigasztaló, szórakozás, foglalkozás, sót munka a dohányzás, amikor távol esik tőle. Különben pedig a világ összes kincséért se gondolja, hogy csakugyan valami bajom van. Volt ez már máskor is, és egész jelentéktelen; nyugodtan eszem, iszom, sétálok, tanulok tőle. Csak elszórakoztat, hogy van valami új magamban, amit figyelhetek, amit ápolgathatok; hisz oly igen nagyon szeretem magamat, hogy az már művészet. Itten mifelénk csak nem akar kitavaszodni, gondolom, irántam való előzékenységből, nehogy nehezemre essék könyveim közt maradni. Ami a tavaszt szokta jelenteni, ezúttal távol tartotta magát tőlem, az utcákon át hajszoló nyugtalanság olyankor, mikor a nedves szél megindul, és a termés íze benne van - és a tájék, a szabad megmutatkozása egyszerre - most még zárt minden, érdektelen, rendezett és ha nyugtalan, az is csak fogcsikorgató idegesség, nem az el nem ért országok mámora. Dóri, mikor jön haza? Hiába is tavaszodnék rá az egyetemre, nem volna kit körüludvarolni a szeminárium komor termeiben, melyek, emlékszik, tavaly ilyenkor úgy megfiatalodtak a délelőtti napsütésben, mi ott ültünk, sorban, háttal az ablaknak, és napfürdőztünk, és az egész olyan volt, mint valami előkelő szálloda hallja. A tavalyi tavasz számomra olyan szép volt, amilyen talán csak egyszer történik az emberrel, és maga nem utolsó helyen állt a számomra „üdítő jelenségek" sorában - idén minden redukálódott vagy ellenkezőleg: elmélyült és annál rosszabb. A tavalyi napfényt, a tavalyi romantikát nem tudom megtalálni. Isten vele, Dóri, legközelebb barátságosabb arcot fogok ölteni, és addig se nehezteljen rám - gondolatban simítsa meg a homlokomat, amint írja, és bizonyosan jót fog nekem tenni. Kezét csókolja Tóni