Nagy Csaba szerk.: Szerb Antal válogatott levelei (Budapest, 2001)

Kata ma elhozta nekem egy versét, az utolsót, búcsúzót. Ez volt az, amit nekem szánt? Magának aránytalanul könnyebb levelet írni, mint nekünk; mert ami a Parisban lévővel történik, általános érdekű, mert Parisból jött, a messze világító városból, és azonkívül Maga kiválóan ért a művészethez, hogy amikor látszólag legszubjektívebb érzéseiről a legkorlátozatlanabb közvetlenséggel ír, még akkor is megőrzi a distanciát, és olyan, mintha egy személytelen valaki írna egy személytelen nagyon-jó-barátjához; olyan, mintha egy láthatatlan mandorlában

jl ülne, mosolyogva, de menthetetlenül elválasztottam (Különben ez volt legnagyobb tapasztalatom leveléből; a stíluselemzés igazolta azt a képet, amely mindig élt magáról bennem - és most láttam, hogy itt nemcsak a velem szemben való attitűdjéről van szó, hanem az „emberekkel" szemben és mindég.) Hát így van a Parisban lévővel, de amit a Pesten maradt ember írhat, az vagy nem érdekes, vagy csak szubjektív érdekű. Higgye el Dóra, velem rengeteg sok minden történik még ebben a városban is, amelynek minden házát kívülről tudom, és minden utcájában három emlék kísért; de ez a rengeteg sok minden banális és egyszerű, úgy lehet, és csak az által válik rendkívülivé és komplikálttá, mert velem történt, és mert ami az egyéniségen átmegy, valami színt visz magával, amilyen csak egyszer van a világtörténelemben. De: ha elmondom vagy leírom ezeket a dolgokat, éppen ez a csudálatos hímpor kopik le róluk és marad a lepke átlátszó, eres és csúnya szárny-hártyája. Maga a szín (és az a fontos) kifejezhetetlen és közölhetetlen - gondoljon rá, ha elmeséli egy álmát, amely magának úgy tűnik, egészen csodálatos volt: és íme mikor elmeséli, a hallgatói unatkozó arcot vágnak, és hirtelen maga sem találja már a csodálatosat - és akkor eszébe jut: nem is az volt a csodálatos, amit most elmeséltem, hanem talán annak az álombeli embernek az arcán volt valami, annak az álombeli parknak az illatában volt valami, annak az álombeli tónak a ritmusában volt valami - de ezt a valamit nem tudom elmesélni nektek, húgaim. - Ilyen álomhoz hasonlatos az én életem. És akkor az ember ráeszmél: hiába beszél és ír és mesél, és hiába vannak válogatott jó barátai, komoly szeműek, megértőek, okos fiúk, és szép, büszke leányok: egy kicsit mindég magában van, és akkor az ember igazat ad Magának, hogy nem is próbál kilépni a mandorlából... és az ember szereti a távolságot és azt, aki nem érti meg. Mit írjak még, Dóri? Itt nagyon nagy a november, esik a hó, és a számomra rossz csillag alatt áll ez a hónap. Keveset dolgozom nagyon, írni egyáltalán nem, egyetemen sem vagyok a szorgalmasok között. A szeminárium most nem olyan kedves, mint azelőtt; emlékszik, tavasszal olyan volt, mint egy előkelő szálloda hallja; most bizony csak olyan, mint egy modern filológiai