Nagy Csaba szerk.: Szerb Antal válogatott levelei (Budapest, 2001)

A számomra szubjektív, döntő érv egy bizonyos attitűdbeli hasonlóság: B. M. nagy elnézése önmagával szemben. Ez nem erdélyi, nem protestáns és nem XVII. századi vonás - a legközelebbi rokonság a francia XVI. század és elsősorban Montaigne. Hát kb. ez minden, amit mondani tudok. Tisztelettel üdvözöl igaz híved, Szerb Antal 124. SÍK SÁNDORNAK Bp., 1942. máj. 9. Professzor Uram, csak azért írok, mert olyan rég nem beszéltünk egymással, és mert reggel a villamoson eszembe jutott valami. Egyszer azt mondta, én vagyok az a tanítványa, aki a legkevesebbet vittem magammal az iskolából. Hát most tiltakozom. Azt is Professzor Úrnak köszönhetem, hogy befejeztem azt a Világirodalomtörténetet, nemzedékem legvastagabb könyvét. Talán még emlékszik rá, diákkoromban olyan fiúnak tartott, akiben nincs semmi kitartás, aki mindent abbahagy. Azóta állandóan azt igyekszem megmutatni, főképp önmagamnak persze, hogy nem vagyok olyan hisztérikusan állhatatlan, befolyásolható és megbízhatatlan, amilyennek Professzor Úr gondol. Azt hiszem, ezért írok mindig vastag könyveket. És a tanári pályán is már tizenhatodik éve dolgozom. És ha az első házasságom bolond is volt, a második nagyon komoly dolog. És nincs olyan valami sok meggyőződésem, de azt a Keveset már nem igen változtatom. Ugye megkomolyodtam, Professzor Úr? Öreg tanítványa Szerb Antal 125. FÜST MILÁNNAK

260 Bp., 1942. máj. 20. Kedves Milán, Hálásan köszönöm a Művet,

261 amelyet most kaptam kézhez. Annál izgatottabban fogom olvasni, mert engem ért a kitüntetés, hogy írjak róla a Magyar Csillagban. Hódolattal üdvözöl híved Szerb Antal