Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek II. (Budapest, 1999)
A levelek jegyzetei
112. K: PIM M. 100/2457. — 1 f. Gépiratmásolat autográf ceruzaírású rájegyzéssel. Székelyföldről begcrcblyélt kötetét: Encsei Dörner Béla: Székelyföldi esetek. Erdélyi gazdasági emlékek. Elbeszélések. Bp., 1940. Pátria ny. — a kötetből néhány esetet közölhessek a Kelet Népében: Dörner Bélának nem jelent meg írása a Kelet Népében. — Nem ismerem, csak a termelőjüket: Móricz élete utolsó éveiben felkarolta az általa jövedelmezőnek vélt új kertészeti kísérleteket. 113. K: PIM M. 100/2528. — 1 f. Gépiratmásolat Móricz Zsigmond autográf ceruzaírású rájegyzésével. leveled: Gyalog Dezső 1940. febr. 17-én a következő levelet küldte Móricz Zsigmondnak: Kedves Zsiga bátyám! Előfizetője, lelkes híve és terjesztője vagyok a Kelet Népének. Nagy volt az örömöm, amikor megtudtam, hogy Zsiga bátyám egy táborba gyűjtötte a népi írókat, akik gazdag tapasztalataikkal, alapos műveltségükkel és becsületes magyar szívükkel hivatott szakértői a szociális problémáknak és általában az időszerű magyar sorskérdéseknek. Amikor Zsiga bátyám Németh Lászlóval nemrég Sopronban járt, s a kaszinói előadás után a Pannóniában személyes beszélgetés közben is meggyőződhettem arról, hogy mennyire szükséges és milyen felbescsülhetetlenül hasznos munkát végez a Kelet Népe és ennek élén Zsiga bátyám, mindent elkövettem ismeretségem körében, hogy ezt a folyóiratot minél több barátommal és ismerősömmel megszerettessem. Egyeseknek ez a munkám érthetetlen okok miatt nem tetszett, és mind gyakoribbá váltak a támadások a Kelet Népe ellen. Ez a puszta tény egymagában még nem tudott elkeseríteni. A támadásokat a legerélyesebben visszautasítottam. A vitákban, úgy éreztem, állandóan csak én erősödöm. Csupán egy pár vádra, ill. érvelésre nem tudtam kellőképpen válaszolni, ezért hívom most Zsiga bátyámat segítségül, és kérem, magyarázza meg az alábbi, előttem is érthetetlen idézeteket. A Kelet Népe VI. évf. 3. számában a 9. oldalon Benjámin László „Verje Isten" c. versét közölte. Ennek utolsó két versét igen sokan támadjákf:] „inkább volnék olyan szolga, ki az urát meggyilkolja, /de én/ csak gyáva szolga vagyok, hogyha látom meghajolok" stb. Tudom jól, hogy Petőfi és Ady örökszép költeményei között is találhatunk ilyen és hasonló, sőt még keserűbb hangú verseket is. A „támadók" szerint az ilyen verseknek folyóiratokban való kiemelése, közlése vagy szavalása a mai komoly időkben sehogy nem alkalmas, sőt nagyon káros, mert az egyszerűbb néposztályban gyűlöletet ébreszt az „urak" ellen. A költő mély indítások alapján írja az ilyen verset, igaza is lehet, de szerintük ügyetlenség ezt egy olyan folyóiratban közölni, amelynek olvasói nem csupán az értelmiség köréből valók. Erre a vádra — bevallom — nem tudtam elég meggyőző választ, ill. magyarázatot adni. A másik kifogásolt rész ugyanezen szám 12. oldalán „Lehet-e kiemelni a népet?" című cikkben van. Éspedig a hódmezővásárhelyi gazda megjegyzése. Gépfegyverrel lehetne a szegénységen segíteni? Kit lőnének gépfegyverrel? A gazdagokat, az urakat? És hogyan képzelhető el a cikkíró szerint ez a lövészárokban? Ugy, hogy a fegyvereket megfordítják? A Kelet Népe mindig a valóságok területén mozgott. Miért kívánja hát, hogy az ember helyett a rádió daloljon? Az a rádiónk, ami ellen méltán annyi a támadás? Bécsi valcerokat daloljon a rádió az alföldi magyar parasztságnak? „Az ember biciklin ül, és kisautón szalad az aratásra." Hogyan? Biciklin az éles kaszával, kapával, gereblyével, búzával, szénával, trágyával? És kisautón? Tehát az állatok ne dolgozzanak, csak hízzanak a legelőn és az istállókban? Vagy állatokra már nincs is szükség, mindent gép végez, mint Oroszországban az óriási gabonagyárakban. Ez volna az ideál? Gépesíteni a földmíves népünket? Lehet, hogy a cikkíró jól gondolta, csak kissé balladaszerűen fejezte ki magát. A cikket nem én értettem félre, és nem én kötöttem bele. Lehet, hogy a tervszerű hibakeresők magyarázták azt csak félre, és ők
