Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek II. (Budapest, 1999)

A levelek jegyzetei

Elbűvölten, valami soha nem képzelt boldogságnak kitéve, mint tavaszvirág a napnak: a falut láttam. A falut, ahonnan éppen megérkeztem, de amiről sohasem hittem volna, hogy ilyen igen szép. Ezek a szuffiták megmondhatják — ezek már akkor is itt lógtak, aranybojtos piros selyem kárpitok —, hogy az a falu, ami akkor itt megjelent az én gyermeki szemeim előtt, az oly magasan lebegett, annyira elérhetetlen volt. és úgy szivárványozott, hogy soha. soha többet én a felmagasztosultságnak ezt az érzését semmiféle irodalom és semmiféle művészeten át nem éreztem meg. Még a gyilkos intrikusra is úgy emlékszem, mint egy álomlovagra, aki ismeretlen magasztosságban öli meg saját kezével öccsét: annyira földöntúli volt s oly nagy: Odry Árpád. Ha holnap rámsütik a kutatók, hogy más volt egyik-másik művész, nem baj: ezek a hangok, ezek a színpadi csillagok élnek bennem, s ők képviselik számomra a darab főszereplőit. Mert a színpadon minden csak illúzió. S a legnagyobb illúzió a magyar színpad másfél százados történetében a népszínmű volt. A népszínmű ugyanis nem színmű volt, hanem: a nép. A népszínmű a legcsodálatosabb realizálása volt egy vágyálomnak. Ötven éven át a népszínmű jelentette a magyar politikában a népet. Ötven éven át a politika a népszínmű népének szent és változtathatatlan s mindenesetre megnyugtató igazságára volt építve. A népszínmű ugyanis olyan volt, mint egy varázsálom. Aki beült a nézőtérre s átadta magát a népszínmű hangulatának, olyannak látta a magyar világot, amint kéne lennie. S mivel éppen a siker a legjobb színészi tehetségeket éppen a népszínműre nevelte, tehát ez a világ egyre szebb és egyre igazabbá lett. Blaha Lujza, akinek hangja, mozgása, egész lénye megbolondítóan bájos, harmonikus és tündéri volt: átitatta a népszínművet bájjal, mókázás[sal], bolondítással és harmóniával. S ezzel a valósággal átfestette az egész magyar falut a saját egyéniségének színeivel. Reindl Lujza, ez a német nő oly rendkívüli módon asszimilálódott: hogy még ma is istenkísértés csak emlékeztetni is arra. hogy Blaha Lujza, aki egy időben Kölesi Lujza volt, később Sóldosné, minden névváltoztatásával mintha újra s újra születeti [volna], s még ragyogóbb és még boldogítóbb nemzeti tündérré változott. Én még jól ismertem, első darabomban ő játszotta Sárit, a bírónét. És valósággal ő maga is komolyan vette saját magának ezt a fantasztikus képességét, hogy a nemzet pacsirtájává vált. S körülötte egy hatalmas és gazdag tehetségű gárda. Tamássy. Kiss Mihály, Vidor Pál csak éppen kissé ismertebb nevek. De minden társulat tele volt a legpompásabb népszínmű tehetségekkel. Magyar parasztot mindenki tud játszani, volt a jelszó. És valóban tudtak. Mint a fegyvert a katona, úgy adták át a következő generációnak a fogásokat. Hogy hogy kell megfogni a karikást, a bográcsot, a koldusbotot vagy a bírói pálcát, vagy a méltóságot, a keménységet, a ravaszságot, a bambaságot hogyan lehet annyira fölényessé és tökéletessé munkálni: hogy az olyan igaz legyen, ahogy a közönség akarta. Mert a titok ott volt: a közönség így akarta látni a falut, a népet, a magyar mélyrétegeket. Ma a népszínmű úgy elmúlt, mint a tavalyi hó. Nincs. Soká vitatkoztak rajta tudósok és szakemberek, mi az oka, hogy a közönség annyira kiábrándult a népszínműből. Megállapították, hogy az egész magyar népszínmű a bécsi vaudeville-ből származott. Hogy korcs műfaj, mert keveri a drámát a bohózattal. Hogy mesteremberek cábár prédája lett. Hogy nem kell hozzá semmi, csak kosztüm meg zenekar s karmester, aki lekopog, s akkor a leghevesebb drámai pillanatban azonnal dalra gyújt s táncra perdül minden szereplő. Mindenáron a műfaj csődjével akarták megfejteni a rejtélyt, hogy bukott meg a még előbb uralkodó népszínmű a színpadon. Pedig egész másról van sző: — Nemcsak a műfaj halt meg, megszűnt az illúzió is. Orosházán, Békéscsabán parasztlázadások törtek ki. Puskaropogás fojtotta meg a népszínmű otthoni formáját. Áchim Andrások jöttek és a cucilisták. Béremelés, sztrájk, felgyújtott aranykalásztól rengő búzatáblák. A közönségben megfagyott a vér. s nem volt kedve többet olcsó hejehuja hopp bokorugrós táncot látni. Maga a falu népe megutálta a népszínművet. Nem volt hozzá semmi köze. Megjelentek életében a problémák, s vége volt a görögtú'znek.