Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek II. (Budapest, 1999)

A levelek jegyzetei

— Nagy akarsz lenni? Mindent merj! Gazdag akarsz lenni? Semmitől se félj! Boldog akarsz lenni? So­ha ne szalassz el semmi alkalmat, élj az idővel! Akiben nines vállalkozó szellem, az két szék közt a pad alatt marad. Hány nagy kurtizán lett a világ ura, hány forgatta fehér kis kezével királyok és nemzetek sor­sát, hány született kunyhóban és hány halt meg palotában. Köblös Gizi a neved! K. G., ebben a két betű­ben minden benne van: Kegyetlenség és Gőg. Királyi Gyermek. Kényelem és Gyötrelem. Kiáltó Glória és az ördög tudja, még mi nem. Ha a tenyeredbe nézel, nagy M betűt látsz mind a kettőben. Erre azt szokták mondeni az együgyűek, azt jelenti: Meghalunk. Nem igaz! Azt jelenti: Mindent merve megdicsőülünk! Azé az élet, aki mer, mert a ki mer, az nyer. Az egyesek élete is háború, vagy győzünk vagy vesztünk. Aki mer, mindig nyer. Gizit nem nagyon kellett biztatni. Mikor meghódította a népséget és katonaságot, vezér-egyéniségek­hez kezdett törleszkedni. Körüldorombolta az illető nagyfejűt, valamit kért tőle, hálás akart lenni, elre­begte: ő mint szegény leány, nem adhat semmit, csak értéktelen magát. Ha a nagyságos vagy méltóságos úr lehajolt hozzá félig vagy háromnegyedrészig: üdvözülten bontakozott ki karjaiból. Szerénysége növelte becsét, szemtelensége megkönnyítette útját. — Éljünk! Azért adták ránk ezt a rongyot, hogy rázzuk! Rázzuk ezt a tarka rongyot. Úgysem lesz ezen­túl másik. Míg az ember fiatal, nyakán ül a diadal. Jaj, édesanyám, de hálás vagyok, hogy leánynak szültél! Hogy ilyen szépen fölneveltél, hogy megtanítottál az emberszeretet nagy zsoltárára. Angyalnak jöttem a világra, lehet, hogy bitang angyalnak, de az angyalok közt a bitangok is kedvesek, csak éppen hogy nem szőkék, hanem barnák. Sokszor lehetett látni éjnek éjtszakáján, hogy K. G. kisasszony, a fekete selyemruhás „hadi özvegy" nagy diadallal lobogott az éjtszakák lovagjai karján. Kacagásának piros gyöngyei leszakadtak az ajakáról és úgy gurultak szét a nagy csendben, mint színes kis buborékok vízlapokon. Alttá mélyült hangja bizo­nyos kéjes bársonyossággal simult a keményebb férfihangokhoz. Ezek a hím és nőstény hangok is a közö­sülés mámorát játszották. Aki messziről hallotta őket, úgy járt, mintha színházban nézné a kifestett és megszépített életet. Meseszerűnek látta a valót. Gizit is angyalnak hitte az, aki még nem közeledett hozzá. Mentől inkább közeledett, annál feketébbé mélyült a koloritja; mígnem kibontakozott belőle a női Sátán. Vérében volt a szerelem. Tulajdonképpen maga sem tehetett róla, hogy ilyen. A virág bimbót hajt, a bim­bó a napon kihasad, rámosolyog az arramenőre, míg le nem szakítja valaki és szívéhez nem tűzi. Az ilyen fa szokott virágzani, van lombja és levele. De gyümölcsöt nem terem. A bibliai Raháb sorsa az ő sorsuk, el lehet rájuk mondani: meddő vagy, mint a túlszántott talaj. Egyszer valami olasz művész jött a városba. Hegedűművész. Arcképét már hetekkel előre kitették a kirakatokba. Enrico Bossi. Szép fekete fiú volt, nemcsak Gizinek dobogtatta meg mély járatú szívét. Ejnye, be kedvemre való kölyök volna ez! A hang­verseny estéjén felöltözött spanyol táncosnőnek. Atropint csöppentett a szemébe, hogy kitáguljon a pu­pillája. Szédítő mélység kerekedett a szeme közepén. Hangverseny után bement a művész kis szobájába és autogrammot kért tőle. Mikor a művész átnyújtotta neki a kis japáni papírlapot, véletlenül kezéhez ért a keze. Bossi úr fölnézett, rápillantott, mosolygott. A második este találkoztak. A művész szűkkörű társasága kiegészült a tüzes szemű magyar lánnyal. Éjfél után fölkerekedett a bohém társaság, nekivágtak a mesetermő éjtszakának. Egyik mulatóba be, a másikból ki. Vonultak fekete-tarka csapatban, mint az éjtszaka vándor madarai. Ahová beléptek, megél­jenezték őket, ahonnan kiléptek, kiéljenezték őket. Olyan magasra hágott a jókedvük, hogy létrát kerítet­tek éghez támasztani, mert le akarták lopni a csillagokat. Egyik terv a másikat szülte. Az olasz—magyar barátság fantasztikusabbnál fantasztikusabb ötleteket sugallott, hajnaltájban abban kerekedett ki a clou­ja, hogy a város utcáin fölvonultatják a Szépség Királynéját. A Szépség Királynéja pedig Gizike volt. Hon­nan, honnan nem, a romantikus eszű fiatalok egy üvegesfalú testhordó kocsit kerítettek. Négy sarkát ki­világították üveggyertyákkal, közepére egy trónszéket tettek, amelynek bíbor volt a hátvetője, bíbor volt a könyöklője s arany oroszlán körmökön állott. Beleültették a királynőt. Gyönyörű dísze az egyetlen pa­pírkorona volt. A kocsi két oldalán hat-hat leány, fele szőke, fele barna volt a királyné testőrje, hasonló Szent Iván-éji kosztümben. A kocsit nemes mének, kétlábú fiatal urak húzták. A bakon fenn Enrico Bossi ült. Néhány fáklyás zárta be a menetet. Amint ez a kísérteties és meseszerű kocsi megindult, az égről leszaladt három csillag. Távolról a ku­tyák elkezdtek vonítani. Akik a homályos utcákon véletlenül találkoztak a menettel, ha katolikusok vol­tak: ijedten keresztet vetettek, ha kálvinisták: meghökkenve káromkodtak. A kocsi színes üveglámpái

Next

/
Oldalképek
Tartalom