Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek II. (Budapest, 1999)
A levelek jegyzetei
visszamenő sora ötötf-hatodíziglen megfordult a sírjában. A Köblösek! Letérdepelnek a templomban a szentség előtt! Oh a Méliusz lelke, hogy sír a Dobozi temetőben! Ez a belső harc viselte meg Katica őnagyságát; ehhez mérten a húga betörése asszonyi jogainak szent földjére szellőlegyintés volt. Egy eleven kis lánygyermek húzódott utána, mint a hite ellen elkövetett bűnének rózsaszínű árnyéka. Akkor akasztotta fel magát ez a kis asszony, mikor megtudta, hogyha nem tér át az ura vallására, a római egyház nem feleségnek, esak ágyasnak tekinti. Az ura levágta, de körülbelül megbánta, mert attól fogva nyűg volt a nyakában ez az asszony. A kicsattanó kálvinista jókedv helyett valami szentimentális, holdvilágfaló nyafogás vett erőt rajta. Csattogó madárhangja átbetegesült kórházi ápolónők suttogásává. Nem is volt már felesége az urának, nem is főzött neki. Köblösné maga vitte a kanalat. Katica csak a kis lányának élt. Finom asszonyi szimata hamarosan észrevette, hogy kutya van a kertben. Az első meghökkenésre szívéig sáppadt. De mikor bizonyossá vált, hogy a húga vette át a szerelem piros lobogóját, keserűen sóhajtott föl: — Persze, egy húsz éves leány háromszor többet ér, mint egy harminc éves asszony. Elrendezte szívében az érzések, szenvedélyek fiókjait. Ez a piros vignettás fiók volt a szerelem tartója. Ez a kék meggyilkolt hitéé, ez a fekete az ocsmány halálé, ez a fehér az ártatlanságomé. Ez a viola az ábrándjaimé. Csak ebben a zöld színűben hagyom továbbra is mérgező gyűlöletemet és sárga féltékenységemet. Nem szeretek senkit, engem se szeressen senki. Nem is szerette senki. Ugy hívták: Halálné. Csakugyan, mikor ment az utcán egyedül, mintha egy csontváz alak rémlett volna az oldalán, ahogy zörgő bokájával együtt lép vele. A Trombitás őrmester úr bűnös szerelme nemsokáig tartott. Gizi sógornő leszakadt róla. Mint a hűtlen levél a fájáról. Az őrmester úr aztán az újoncok kiképzésébe ölte felesleges energiáját. Egyetlen egy szerelme maradt: a Havanna-szivar. Köblösné fölött is kezdett eljárni az idő. Gépezetének kerekei megromlottak. Nem suhan már olyan daliásan végig a fél városon. Nemcsak elvesztett fia húzta visszafelé szomorúan, hanem elvesztett ifjúsága is. Az utcán zajongó kisgyerekeket nemigen ajándékozta meg fillérekkel, mint azelőtt. A kisfiúkra azt mormogta: Mennyi katonának való. A kislányokra: Mennyi kis ringyó lesz belőle. Keserű volt a szája íze. A nemzet is leverve, az állam is kirabolva, hogy lenne kedve az élethez a kifacsart embernek? De vak bosszúja, mely saját magáért akarta büntetni a szívtelen Államot, még lobogott sötéten. Mint a fekete zászló a Városháza ormán. Gizi leányát annyira boldoggá akarta tenni, hogy lassanként ezzel vesztette el. Tulajdonképpen mikor elsütötte halálos fegyverét, a csövet robbantotta fel a lövés, azt sebezte meg, aki ölni másokat akart. De a bosszú azért bosszú, hogy ne lássa se önmagát, sem az igazi célt. Voltak neki nagy álmai, csakhogy a fő álomkeltő, Laci, rég az álmok hazájába költözött. Az élet özvegye, Gizi, másfajta, másodrendű álmokat szuggerált neki. A Gizi után húzódó álmok a szerelem szférájába estek. Úgy gondolta Köblösné, ezzel a lányával kivívja az élet elvesztett csatáját, mert a kis ügyes lány nagyon tanulékony bestiácska volt. Köblösné előtt aranyhegyek garmadája csillogott: a szegény, bolond férfiak hódolati adója az Asszony előtt. Csakhogy ez a kába álma derékba tört már a legelső fokon, mert Gizi nem volt fejedelmi alak, se mosolyában, se szemében, se hangjában nem volt férfit megejtő varázs. Csinos kis fruska volt, nem szenvedélyben sistergő démon. Csak a hangjában volt valami vibrálás; mivel sorozatos szerelmei hatottak a hangszalagjaira, valami mélyebb zöngét vett föl, amely a női alt ritka szépségét zendítette meg benne. Mikor ezt maga is észrevette, tudatosan imitálta önmagát. De mint félművelt lány, ebben sem tudott mértéket tartani s így affektáció lett belőle. Ellenben szép fekete szeme volt, viharos éjtszakák villámai villogtak benne, ha nekihevült. Ha pedig szelídebb vizek árján evezett, csillagok rengettek benne, mint a Dunán. Kemény, gombos melle volt, a járása peckes, de a lábai kissé kifele görbültek. Trombitás őrmester úr tanította meg arra, hogy úri ember lába feje járás közben kifelé áll. Művészi ábrándok mászkáltak a kis hölgy kalapja alatt; először a festészet mezején révedezett, azután a színészethez is érzett valami vágyat, erővel Amerikába akart kilebbenni, azután a lombfűrészetet is gyakorolta, végre a hegedűcincogtatásnál kötött ki. Ott megfeneklett. Irigyelte a művészeket, de hiába, nehéz volt közéjük felemelkedni. Mikor Laci eltűnt, mikor megindult a Gizi komédiája, a legnagyobbik leány, Szabóné, Mariska, urával együtt, a kétszer Szabó úrral kivált a Köblös-karámból. Idillibb tájakra költöztek, ahol malac röfög hegedűszó mellett, pillangók keringenek a pocsolyákon és hetenként legalább hat halottat temetnek. Magukba-rogyott, szürke emberekké köszörülte őket az élet malmának kél nagy őrlőköve. Gyermekük sem szü-