Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek II. (Budapest, 1999)
A levelek jegyzetei
— Jaj, te, a mi házunkba csapott az istennyila — kiáltott Köblösné. — Ugyan, ne rémledezzen már édesanyám, nem ilyet szólt volna, ha mibelénk csap. De az álmuknak vége szakadt. Elkezdődött fejükben a gondolat-köd-kavargás, amely hajnali két óra tájban szokta a lelkünket elözönleni. Ilyenkor jutnak eszünkbe rég elkövetett bűneink; ilyenkor vádolnak ismeretlen vádlóink; ilyenkor sír fel lelkünkben a jóvátehetetlen bánat szívetszaggató zokogása: a költő is ilyen hajnali órában írhatta le ezt a sort: „Mért születni. Minek élni?" Köblösnének nem mondta senki, hogy valami sötét hírnök közeledik a háza felé. Jött-ment, tett-vett, végezte polgári hivatását, fiatal anyákkal pótoltatta a csatatereken beállott férfi veszteséget. Egy szombat este a postás tábori levelezőlapot nyújtott be az ablakon át a kis szobába. Mintha tudta volna a tartalmát, siető szomorúsággal menekült szinte tovább. A kis szennyes tábori lap mindössze egy sor szövegből állott: „Fia, Köblös László. 3. honvéd gyalogezredbeli közember aug. 28.-án elesett." A lapot először Gizi kapta kézbe, s mikor futva elolvasta: gyorsan eldugja a zsebébe. Első ösztönös villanása az volt. hogy ezt nem szabad senkinek megtudnia. Különösen nem az édesanyjának. Jött-ment a szobában, hordozta magával a halálos levelet. Lassanként el kezdte égetni a zsebét, egy-egy zugban lopva kivette, s megnézte: megvan-e még? Megvolt. Égett. Égetett. — Te, mit dugdosol ott a zsebedbe? — szólt rá az anyja. — Semmit. — Tán megint attól a fekete fiútól kaptál valami levelet? Gizivel egyet fordult a világ. Fájt neki ez a név, mert igaztalanul hozta vele hírbe az anyja. — A levél fekete, nem a fiú, aki küldte. Az a fiú pedig, akiről szól, se nem piros, se nem fekete, hanem fehér. Azzal kivágta az asztalra a tábori levelezőlapot, mint a játékos az ütőkártyát. — Tessék, olvassa édesanyám. — Szabad? — kérdezte bizonytalan mosollyal Köblösné. — Szabad, csak meg ne bánja édesanyám. Köblösné föltette a szemüvegét, fölvette az asztalról a levelezőlapot és elkezdte olvasni. II. Nagyot fordult a világ, de sehol és soha nagyobbat, mint a Köblösné lelkében. Jaj annak, akit késő bánat ér. Nem kellett volna Lacit fiúnak nevelni, hanem mint a Jókai regényben fiúnak öltöztetik az egyetlen lányt és fiú szokásokat vétetnek föl vele, hogy belefiúsodjék a szerepébe és átvehesse a nagy birtokot: úgy kellett volna az egyetlen fiú Lacit leány ruhában járatni, elfinomítani, hogy ne sejtse a világ ki lappang a pillangó-burokban. Nem dőlt volna össze reményeinek a tornya. Nem kellett volna újra kezdenie egész életét. Laci volt az egyetlen valóság, akiért érdemes volt küszködnie, kockára tennie egész életét. Az anyák majdnem mindig jobban szeretik a fiukat: s akinek egyetlen fia volt, hogyne szerette volna jobban mindenkinél a világon. De már hiába minden jaj. Ami elmúlt, vissza nem jő. Aki elment, vissza nem tér. Ebbe bele lehet bolondulni. Ki megy ott az utcákon olyan különös, imbolygó lépésekkel? Gyászruhája egy fokkal feketébb, mint maga a gyász; hatalmas termete összement, délceg magatartása meghanyatlott. Önmagának lett az árnyéka. Ha kis leány született, fitymálva mondta: „Könnyű neked, Kati, nem visznek soha háborúba." Lenézte a nőneműeket. De ha kis fiúnak paskolta meg a testecskéjét, nagyot sóhajtott: „Hej, be kár volt születned, kis katonám! Kezedet levágják. Ellövik a lábad, golyóval lyukasztják át a szívedet. Bár ne születtél volna a világra!" Lányai mindent elkövettek, hogy elverjék gondolatát arról, aki nincs. De hiába. Előtte semmi sincs, csak aki nincs. Hallgatásba merülten ült az ágy mellett, a széken, ott, ahol Laci szokott ülni a jobb napokban. Lármás és békés volt a világ körülte, de ő nem hallott semmi zajt, csak egy puskalövést; nem látott semmi fehéret, csak pirosat és feketét.
