Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek II. (Budapest, 1999)

A levelek jegyzetei

M. Csikai Miklós Pálóczi Horváth Lajosnak küldött és a Kelet Népének szánt levele: [Tiszaladány, 1940. dec. 14.] Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Bocsánatot kérek, amiért — ismeretlenül is — bátorkodom felkeresni becses személyét soraimmal. Személye ismeretlen előttem, de annál ismerősebb a könyve, melyet a „honszeretet" munkájáról írt. Sokat hallottam a szerkesztő úr munkájáról: szeretetéről; a parasztok iránt érzett igazlclküségéről... Mindezt nem azért írom, hogy hízelegjek, hanem hogy kifejezésre juttassam a szerkesztő úr iránt érzett szeretetemet; ismeretlenül is. Ha a szerkesztő úr és a kedves felesége olyan, amilyennek nekem „mondották", úgy szeretetem s bizalmam küldöm — e sorokkal mindkettőjük számára: s egyben kérem a szerkesztő urat egy kis szívességre. Abban a reményben, hogy nem lesz visszautasítva kérésem, kívánságom az alábbiakban közlöm... Milyennek kell lennije] egy református papnak, ha azt akarja, hogy a falu megbecsülje — „ Tisztalclkü, nemes szívűnck: önzetlennek; szegények pártfogójának, minden keresztyény testvére iránt érzékenynek... !!! Tekintetes szerkesztőség! Félve veszem kezembe a tollat mert — mint jó hazafi s jó református ember — arra gondolok, hogy árulója leszek valakinek. Nem akarok árulója lenni senkinek, és a szálkát sem akarom meglátni a más szemében, amikor talán az enyétnbefnj gerenda van. Mi itt élünk Tiszaladányban (egy kisközség) kb. 1500 lakossal, mind színtiszta református. A vezető intelligenciánk mind a saját fajtánkból, a parasztsorból küzdöttek fel magokat a vezető pozícióra. Sajnos — a főjegyző úr kivételével — talán mind elfelejtette azt... A főjegyző úrra sokan azt mondják, hogy büszke, és lenézi a parasztot. Ezzel, szemben én azt állítom és az a meggyőződésem, hogy igenis, nem nézi le, sőt minden embert értéke szerint becsül, s hozzá jószívűségéről tanúskodik következő — alábbi — elbeszélésem. Tiszaladány (mint ahogy a falukutatók is írták) nem is gazdag, de nem is nagyon szegény, de egy pár szegény család mégis van. A közelmúltban történt, hogy egy ilyen szegény özvegyasszony elvitt a vásárra — eladásra — két hízott libát, a liba ára csizmára volt szánva. De mivel a libák nem keltek el, a szegényasszony visszahozta. A főjegyző úrnak tudomására jutott az eset, saját pénzéből húsz pengőt ajándékozott a szegény özvegyasszonynak, hogy vegyen csizmát a gyerekének. Azt mondva: „itt a tél, a gyerek nem járhat csizma nélkül." Az ilyen ember nem lehet büszke, és nem nézi le a parasztot... De hiszen én nem akartam írni senki másról, csak a papunknak a jószívűségéről... Papunknak a jószívűségét az alábbiakban közlöm. Sokat nem akarok elmondani... Az elmúlt napokban volt egy temetés. Meghalt egy szegény legény, egyedül él a bátyja házánál, külön háztartásban. Úgy kereste meg a mindennapi kenyerét, hogy egyik helyről járt a másikra dolgozni. (Nehéz s fáradságos munkával.) Nálunk a temetés úgy történik: a tanító úr az énekkarral énekel. (Megjegyzem, itt nem volt énekkar — pedig vasárnap volt. A közmondás azt mondja: amilyen a fizetés, olyan lesz a temetés. Olyan is volt.) Temetés végeztével megkérdezte a funerátor a tiszteletes urat — szokás szerint —, hogy mivel tartozik. Abban a tudatban, „hogy semmivel", de bizony ez nem így történt, a mi finomlelkű papunk öt pengőt kért. Szintén megkérdezte a tanító urat is, a tanító úr, az kérdezte a funerátortól, hogy mit kért a tiszteletes úr!? Ha a tiszteletes úr kért öt pengőt, akkor O három pengőt kér, ez összesen nyolc pengő. A papnak a fizetése hatvankét hold föld, ezt az egyház fizeti. Ezen felül sok pénzfizetése van. Az államtót — havonként — szed huszonöt pengőt; a hitel és hangyaszövetkezettől együttesen hatvan-hetven pengőt havonként; ezen felül temetésdíj prédikációval tíz pengő; esketés-pénz öt pengő; keresztelés három pengő, hirdetéspénz két pengő, ezt mind O élvezi. Egy nőtlen ember, egyedül él, a nagy fizetést egyedül élvezi, és akkor nincs benne szív ahhoz — ha egy szegény meghal, egy évben egy —, hogy azt díjmentesen eltemesse. Az elmúlt években történt: egy vallásos este alkalmával valamelyik ifjú elnevette magát, Ő emialt az egész ifjúságot kitiltotta a vallásos estéről. A jelenlegi — akkori — tanító néni felkért engem, hogy