Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek I. (Budapest, 1988)

szektáriusnak tetsző közösség-öröm néz ki, hacsak önmagukkal és a helyzettel megbékélve egynémelyikük, gazdájuk varázsa alatt, liberális vágányokra nem lépett. Szerkesztő Uram szíves válaszát előre is megköszönve, szeretetteljes köszöntéssel maradok igaz tisztelő híve: Kiss Tamás református s. lelkész. 224. SÜMEGI TÓTH TIVADAR - MÓRICZ ZSIGMONDNAK [Mezőtúr, 1940. júl. 15. után] Kedves Mester, nem nagy idővel a Badár-ünnepnapok előtt kerültem ide, ebbe az alföldi városba. Dunántúli vagyok, Kisfaludy Sándor pátriájából, hegyek, erdők, várromok és parasztok közül. De nem mostanában indultam el onnan. Tíz esztendeje már. Otthagytam a falumat, a port és a sarat és az apámat, aki 30 esztendeje harangoz a sümegieknek, és még nem kapott elismerő oklevelet... Tíz keservesen is szép esztendőt darvadoztam Budapesten, és verseket írtam a zsidóknak. Jó nevekkel ugyanazon az oldalon. De ez nem lehet bűn — én sohasem is tartottam annak. A bűnt valahol másutt és mások követtékel. Nem mi, akik utalványért csöntörögtünk a Színházi Élet meg a Pesti Napló szerkesztőségében. Irtunk, mert úgy éreztük, hogy írnunk kell; hogy pénzt is kaptunk érte, nem többet, csak kenyér- és szalonnára valót: ez már más dolog. És írunk még néha ma is! A csurranó-csöppenő honoráriumok megszűntek az én számomra is, és elindultam vissza a földhöz! Feleségem rokonai itt élnek Mezőtúron, ez lett tehát az első próbaállomás. Az Alföld. Szeretem az Alföldet. Két év előtt jártam Csokonai városában; apró házak között, kis utcák szögleténél ácsorogtam, és otthon éreztem magamat. Nagy falu ez a Debrecen — mondogattam. Ezt ismételgettem megint, most, Mezőtúron. Falu ez, csak több az utcája. Falu ez, csak nagyobb a por meg a sár, mint mifelénk, és békák kuruttyolnak a Damjanich utcában. Mifelénk, Dunántúl, csak a kertek alatt áll meg és zöldell a víz, itt meg a kis utcák meg a nagy, köves utak árkaiban is. Az emberek, a parasztok külsőleg olyanok, csizmásak és zsírosak, mint a Dunántúl; belül - ha nem csal a szó, beszéd — mások: az alföldi paraszt mintha büszkébb volna. Akiket körülöttem látok, tehetik: 50-100 vagy sokkal több hold a vagyonuk. Mifelénk, jaj, arra nagyon szegények, szerények és fáradtak a magyarok. Elaprózott, kicsi szántóföldek húzódnak csak a mérhetetlen nagybirtokok között... Az Egyetértés nyomdájában olvasgattam a minap az ólomcikkeket, ott bukkantam rá Benkő szerkesztő úr vezércikkére (Mezőtúri múzeum), melyben a Kelet Népe „Mezőtúri jegyzetek"-et közölt a Mester tollából. Sajnos a Kelet Népét anyagiak hiányában nem tudom megvenni (Pesten inkább volt alkalom olvasásra is), elolvasni meg nagyon