Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek I. (Budapest, 1988)
A legnagyobb baj Szatmár megyében nem a szegénység, mint azt általában,úgy az ottaniak, mint a kívülállók, hiszik. Láttam én a Nagy-Alföld, a Dunántúl, a Felvidék magyar falvaiban is szegény népet, akik puliszka helyett lebbenccsel, hidegvízi ciberével és több ilyenfélékkel élnek, de nem láttam a miénknél megelégedettebb, hogy úgy mondjam: beletörődöttebb szegénységet. Itt volt 1919-ben a bolsevizmusnak leggyengébb talaja és legkevesebb eredménye. Már ezért az egyért is megérdemlenék, hogy a nemzet vezérei, az „élen levők" — hivatalosak és nem hivatalosak, de választottak — szeretettel és behatóan foglalkozzanak velük. Nem okolhatjuk a szellemi elmaradottságot sem. Amit Te Fülpösdarócon és Matolcson tapasztaltál (mert soraidból kiolvastam, hogy ott láttad közelről a „gazdag szegényeket"), az áll az egész vármegyére. Ez a nép értelmes, józan eszű és tanulni vágyó. Ebben a tekintetben nincs is elhanyagolva. Ha középiskolái Trianon óta nincsenek is, ha a mátészalkai polgári iskola növendékei magukkal viszik is az ülőszéket, de a legkisebb falvak is el vannak látva kitűnő tanerőkkel. Elemi iskoláink szellemi színvonala felveszi, sőt megnyeri a versenyt sok másvidéki iskolapalota növendékeivel. Már a 4—500 lelkes falvakban is kéttanerős iskolák vannak - hála Klebelsberg iskolapolitikájának. Én főképpen három más természetű okát látom az elmaradottságnak, és három módját a legsürgősebb segítésnek — már amit a hivatalos köröktől várhatunk. 1. Egyik baj a földmívelés ősi, primitív, improduktív állapota. A lelkem fáj - látva itt a főváros környékén a megszervezett és államilag támogatott gazdakörök munkáját —,ha a mi földünk népének magárahagyatott küszködésére gondolok. Pedig ennek az orvoslására megvannak a lehetőségek, hogy divatos szót használjak: az adottságok. Sehol az országban nincs olyan kedvező talaja a repce, kender, len, mák, káposzta, cukorrépa stb. termelésének, mint itt. Gyakorolják is mindezeket régóta, de a Noé apánk módszere szerint. Aztán ott van a gyümölcstermelés. Sehol olyan ízletes alma, körte nem terem, mint a Szamosháton, a milotai dió pedig (melynek nagyobb része Csecsén terem) még Lipcsében, Frankfurtban is tőzsdecikk és „jó márka". Ujabban már a legnemesebb almafajokat termelik többé-kevésbé szakszerűleg. Ezen a téren sokat tehetne a téli gazdasági tanfolyamok szaporítása és rendszeresítése. A háziipar is megérdemli a támogatást. A milotai vászonszövés és a szamosháti vesszőfonás máris állami irányítás alatt áll; ezt is általánosítani kellene. 2. Másik baj a közlekedési viszonyok fogyatékossága. Kövezett utakkal szépen el van ugyan már látva a vármegye (ezt Bethlen Istvánnak köszönhetjük), de vasútjai nincsenek. Szomorú dolog, hogy a világ legjobb búzája, az az acélos, pirosszemű, 81-82es búza, ami a „Paládokon" terem, amivel talán csak a csallóközi versenyezhet, mindig 3—4 pengővel olcsóbb, mint a fővároshoz közelebb eső vagy vasutakban bővelkedő vidékeken termő gyengébb minőségűek. Ugyanez áll a gyümölcsre nézve is. A jánki uradalom az őszön több mint 200 vagon kitűnő minőségű jonatán, batul, sikulai, londoni, pepin stb. almát szállított Budapestre, átlag 20—30 pengős árban, am[i]t itt a Csepel-szigeten (kevésbé zamatos minőségben) 50—60 pengőért tudtak értékesíteni. Ennek az orvoslása a szatmár—fehérgyarmati, szatmár—mátészalkai, nagykároly—vásárosnaményi és királyháza—debreceni vasútvonalak üzembehelyezése, illetve azokon a forgalom szabaddá tétele lenne nemzetközi egyezmények útján. De addig is sokat tehetne a MÁV megértőbb és kedvezőbb árutarifája.