Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek I. (Budapest, 1988)

[Leányfalu, 1942. jún. 14.] V. levél L. 1942. június 14. Kis betegem, bent voltam Pesten, ahogy megjövök, Anna néni jön, és titokzatosan suttogja, hogy a kisasszony betegen fekszik Kolozsváron. Nagyon megijedtem, s megsajnáltalak, hogy ott az idegenben kell feküdnöd. Az a szerencse, hogy, mint tegnap írtam, van egy jó barátod, aki vigyáz rád és segít és vigasztal, és te magad vagy. El ne hagyd magad. Remélem, a baj nem súlyos. Éjfél után aztán táviratoztam Óváry Zoltánnak, akiről már írtam neked, s azóta meg is kaptad a leveleimet, ő orvos, és jó barát, jó fiú, most, mikor ezt a levelet írom, vasárnap délelőtt kilenc órakor, már biztosan ott is van nálad. Tudom én, hogy ha az ember beteg, nincs annyi kedve se, hogy egy szót leírjon — de én úgy képzelem, hogy éppen akkor sietsz hozzám, ha szükséged van rám. Mért nem írtál < > kedd óta egy sort sem? Kedden éjjel írtad az egyetlen levelet. Többet tőled nem kaptam. Nem attól vagy beteg, hogy azóta nem kaptál előfizetőt? Mert úgy gondolom, azért nem írsz, mert még ma sincs meg a negyven. De ezen nem kell magadat ölni s emészteni. Lesz, csak az egészségedet nyerd vissza, és kövesd a tanácsaimat. Én már olyan bőséges tanításokat írtam neked, hogy ha azokat jól megtanulod s végrehajtod, annak a segítségével nagyon sokat megcsinálhatsz, szakemberré képezheted ki magadat. De míg az ember beteg, addig a világon semmihez sincs kedve. Hiszen én is beteg vagyok. Nem lehet semmire se használni. Nem akarok emberekkel találkozni. De a temetésedre azért elutazom, akár Kamcsatkába is. Óváry Zoltánnak nem kell fizetni semmit, meg ne próbáld még azt sem, hogy ajándékot vegyél neki. Legfeljebb olyant lehetne adnod, tőlem egy autogrammal ellátott könyvet, vagy valami régi igazi parasztcserepet, vagy valami ritka hímzést, amit egy parasztházban találsz, effélét, ami művészi, és nem drága, és a becse a régiségben van. Azt sem írtad meg, nem a Dobóéknál rontottad-e el a gyomrod, mert én bizony úgy jártam. Voltam náluk ebéden, s olyan komplikált ételek voltak, mint Lívia néninél, úgyhogy alig ettem néhány falatot, s az is megártott. No, most akkor nem tanítalak, hanem egy kicsit szórakoztatlak, ahogy a beteget szokás. A kert most nagyon szép. Anna néni néhány nap óta a kis csirkéket mindennap kiereszti a kis kerítésükből, s azok ott hemzsegnek körben, és szemelgetnek s nőnek. Enni csak a ketrecben ad nekik, úgyhogy beszoktatja őket oda. Este, mikor a kosárba szedi, mindig megolvassa őket, még eddig megvan mind a 96, mert négyet az első napokban agyonnyomtak, a többi él. Igen szépek és kedvesek. írtam, hogy Imike mit írt Janinak, most meg Anna néninek írt, még nem is láttam. Most mindjárt kimegyek, és elkérem.