Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek I. (Budapest, 1988)

dozottat pedig jórészt feltüzelik. (Mivel fűtsön a szerencsétlen szabad- vagy szolgatanyás vagy a kintlakó kisgazda?) De ha volna is, mondjuk, okszerű tejgazdaság, aminek megint takarmánytermelés, ismét trágyázás és istállóhigiénia volna a két fő feltétele, hogyan tudná a tejet és tejtermékeket piacra hozni a tanyai ember, mikor az év jó felében istenkísértés bármiféle járművel haza- és kijutni a tanyára. Az utak most is éppolyan használhatatlanok, mint 80 évvel ezelőtt, mikor nem is kellett jó út, mert a szilaj jószágot nemigen hajtogatták egyik határrészről a másikra, a kintlakó szilajoknak meg lóháton kivitték a kenyeret, szalonnát. Akkor tehát még érthető volt, hogy nem építettek utakat a tanyákhoz. De most szinte érthetetlen, hogy senki se gondol arra, hogy a földmívelőnek munkahelyét lehetetlen megközelítenie. Karcagon van egy kb. 16 000 holdas határrész, melyet egyáltalán nem lehet kocsival bejárni. Két hete sincs, hogy az egyik vándortanító iskoláját akartam meglátogatni, a ref. egyház két pompás lova volt befogva, természetesen parasztszekérbe, mert a kocsinak a rugója nem bírja a döccenőket. Már a város alatt le kellett szállani, mert elakadtunk volna, gyalog vágtunk neki a disznórétnek. Még szerencse, hogy találkoztunk egy szintén keservesen kínlódó üres szekérrel, melynek ismerős gazdája megkérdezte, hova igyekezünk, ö aztán közölte velünk, hogy egy hét óta nincs már iskola, mert behívták a tanítót. Ha ezt meg nem mondja — ilyen elszigetelten élünk mi, városiak a határunkon élőktől —, nem is tudjuk meg a tanyai iskola kényszerű szünetét. A hírszolgálat a tanyavilágból a városba ilyen szépen van megszervezve. A szegény vándortanító egyedül a rádió útján él Európában... Most veszem észre, kedves Zsiga Bátyám, hogy mennyire beletüzeltem magam a levélbe, s kicsit talán rapszodikusnak tartasz, hogy most meg már nem a trágyáról, hanem az útkérdésről prelegálok. Egyik a másik nélkül nem oldható meg. Éppúgy összefügg ezzel a táplálkozás, a ruházkodás, a hajlék, a fertőző betegségek kérdése, sőt a születések és halálozások arányszáma is..., minden, ami kunsági tanyai élet. Ut- és trágyagondozás nélkül semmit se lehet megoldani Holott a legutóbbi népszámlálás szerint Kisújszállás lakosságának 25 %-a, Karcagénak pedig több mint 26 %-a él kinn a tanyán. A népszámlálás télen történt, tehát olyankor, mikor a tanyák 2/3-a megközelíthetetlen. Nyári munkaidőben természetesen a lakosság felinél több az, aki kinn tartózkodik. Érdemes volna ezt a tömeg embert utakkal bekapcsolni: a gazdasági, kulturális — utóbbi alatt higiénét is értek - életbe. Ha várunk tőlük valamit, számítunk rájuk a magyar közösség munkájában, adjuk meg a lehetőséget arra, hogy hivatásuknak eleget is tehessenek. A szülés kérdése a két városban lévő és nagyszerűen működő szülőotthonokkal meg van oldva. Ma már a gazda szinte kivétel nélkül kötelességének tartja, hogy a szülés napjának közeledtével szekéren hazahozza a lebetegedés előtt álló cselédasszonyt, és egy hét múlva az anyát és gyermeket megint kiszállíttassa. Csupán gyors szülések esetén és az utak miatt történik meg, hogy az újszülött szekéren lát napvilágot. A tanyai iskolával azonban borzasztó bajok vannak. Rtar-ólból, tanyaházból rögtönzött állami iskolában tanítanak a vándortanítók. Karcagon 12 ilyen iskola van. Mindegyik túlzsúfolt, pad, felszerelés végtelen primitív, még inkább a ,,tanterem

0 világítása. Az ablakok méretei picinyre szabottak. Illemhely ötéves sürgetésem ellenére még ma sincs mindenütt. (Egyébként ilyen alkalmatosság a tanyák 90 %-ában hiányzik. Hol tanulja meg a tanyai gyerek a székeléssel járó egyéni higiéniát? Pedig a baci-