Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek I. (Budapest, 1988)

sem talál megfelelő időt és hangulatot (kenyérkereseti munkák, okiratbeszerzések stb.)

; és ez engem épp most ért utói, másrészt nem tudom, hogy Zsiga Bátyám egyáltalán kíváncsi-e rá? A választ nemcsak tisztelettel, hanem szeretettel is fogadtam, bár első elolvasásra nem hittem nekem szólónak. De aztán mindent megértettem, azt hiszem, a „Falussy"-tól az „ecsém"-ig. Nem emlékeztem rá, hogy „zárt borítékban is álnév alatt" írtam volna, hiszen a Boltay nevet régen használom a törvényes Bugárszkyval együtt is nyilvánosság előtt. Amit a tehetségek sorsáról tetszik írni, az egyúttal megegyezik a szokásos magyar példával, amit ki is fejtettek már sokan Csokonaitól Németh Lászlóig. Hány Mohács kell még, hogy az örök sors, a magyar sors csak egy kissé megváltozzon? Mikor lesz a magyar értelmiség és tehetősség felelősség-érzettel megtelve? A mostanában szokásba jött irodalompohtizálás meghozza-e a kívánt eredményt, hogy a felelősséggel és tehetséggel rendelkező írók mindentől függetlenül irányíthassák a közvéleményt? Egy régi problémámra Szabó Dezső a legutolsó vacsoráján megfelelt, de — szokása szerint — csak a maga nevében. Mert, kérdeztem én magamban sokszor, ha vannak öreg, rokokó-gondolkozású és biedermeier-elvű nyugdíjasaink részére, valamint a közös gondok és megoldások helyett cím- és ranggyűjtő irodalmi iparosaink részére Kisfaludy, Petőfi, Akadémiai Társaságok, na és azonkívül a megrögzött laikusok és egyesületvadászok részére Gárdonyi, Hollós Mátyás, Budai Fiatalok, Nemzeti, Gyóni, Protest., Kat., írók, Zeneszerzők stb., stb. (Versfelsőrészkészítők, Novellaújjáfényesítők, Nótalehangolók stb.) Társasága, mégha jóhiszeműek is — mért nincs a népi íróknak, mély magyaroknak, átérté kelőknek: a nem csinált-dinamikájúaknak szervezett előadóestjük, társaságuk a nyilvánosság számára? Mikor ismeri meg a vajúdva kereső mélyebb magyar társadalom az íróit, könyveit, folyóiratait? Az írók formákhoz is segíthetik az idegenek közt kínlódókat? Hogy hogyan kell legyőzni az áfiumot, amely már hivatalosan is folyamatban van és a maszlagot, amelynek történelmi porlepte csomagolásán még István király postahivatala <motozott> dolgozott. Mert nem elég megállni a biztató jeleknél. Mint Pálóczi Horváth tömött-termű előadása a KIÉ-ben, ugyanott Erdélyinek és Bárdosnak, a különböző egyházi alkalmakon Kodolányi, Karácsony, Németh László stb. Ó, milyen édes volt haliam és hallgatni, hogy a visszatért Désen a mélyebb magyar ifjúság a heti összejövetelein — bármenynyire is éli felelőtlenül a megjött szabadságot a vezetőréteg — Veres Péter leveleit olvasgatta, és milyen figyelemmel, milyen rábólintó lélekkel, milyen belső elkötelezettséggel... Hol a reménység mostanában? (A magyar ifjúság barátságos meleg otthonaiban...) Igen, igen: itt bimbódzik a megoldás, a szükséges gyorsabb tempó. A „megújhodó levente mozgalom" <-ban, akár>, és <csak> az őrségváltás felvetette új rétegeket először műveltségre, ízlésre és általános művészi igényekre kellene nevelni (erre pompásan célzott Szabó Dezső), aztán pedig a mi embereinket bemutatni. Nehezen megy a próbálkozása Püskinek és az Exodusnak meg a többieknek. Már most kérdés az is, hogy ínyére van-e a mi íróinknak az új magyar irodalom ilyeténféle szolgálata vagy derogál-e nékik? Mi a helyzet most, hogy olyan élesen támadta a M. Élet Illyést? Megint személyeskedés? Ez öl meg mindent. Akárcsak azelőtt. Ezért nem látott tisztán a jobb közönségünk nagy része sem a Kodolányi-ügyben, nemhogy még arről volna tájékozód-