Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek I. (Budapest, 1988)

[Miskolc, 1941. okt. 15.] 1941. okt. 15. Erre iszunk egyet! — pardon, írunk egyet! - pattantam fel az imént a duruzsoló tüz mellől a heverőmről. A levelek, amelyeket a mai posta hozott, a Magyar Református Presbiter, amelyet dr. Dómján János barátunk küldött tiszteletpéldányként, lecsúszott a takarómról a szőnyegre, csak a KN maradt a kezembe, amellyel az imént ott harcba szálltam. Erre azt hiszem, Zsiga bátyám is felköti azt a bizonyos madzagot, mert ebből csata lesz! Hiába mondogatja olykor-olykor: öreg ember vagyok én már! - nekem mégiscsak olyan a szemem, hogy ahogy átfutottam a lapot, elolvastam két cikket, aztán feltűnt nekem a szokatlanul bő „Szerkesztői asztal", azon is a „Több kis nőnek" küldött üze­net. Ejha! Több kis nőnek. No, meglátjuk, mit üzen nekik. Ezt aztán megkaptuk, mi, nem regényanyag: írdogáló nők. Nyár elején sokszor eszembe jutott: milyen kedves volt Móricz Zsigmond, mikor a Felvidék visszakerült, innen is, onnan is küldött l-l lapocskát. Nagyon boldoggá tett velük. Erdély még kedvesebb nekem. Erdély egy ki­csit szívügyem. Ott mégsem jutottam egyszer sem eszébe. Nem küldött egy üdvözlő sorocskát sem. Hát ezért. Most már tudod: „kis írdogáló nők". Aztán a túloldaliaktól egy kicsit elfelhősödött a tekintetem: hát beteg is volt (a Makóra írt üzenetből gondo­lom), főbelegyintett is volt: idegkimerült?! (L. Kolozsvárra!) Hát miért nem mondják ezt meg az embernek?! Az egészen más valami. A beteg — az más valami, annak az em­ber azt a bűnét is elfedezi, legalábbis nem rója fel, ha mint kis írodógó [írdogáló] nővel nem óhajt vele „magánlevelezést kezdeni". Itt megint bocsánatot kell kérnem: ez eset­ben csak „folytatni". Aztán átfutottam Ablonczy Lacikán — a mi gömöri gyerekeinken — megálltam a Gulyás P.-nak küldött üzenetnél. Egy percre meglepett : Meghalt a kis vidám, mokány Gulyás-bácsi?! Ritkán láttam nála megelégedettebb embert, mint mikor kenyeret szelt népes asztaltársaságának. Lebbencsleves volt a vacsora. Sosem értettem, hogy lehet le­vesezni vacsorára. Ott megértettem. Mivel is lehetett volna annyi rózsás arcú siheder gyerek gyomrocskáját elszédíteni?! Mélytányér leves, nagy karéj kenyér... Még a hajdani Gulyás-gyerekeknél jártam (Ilus akkor volt menyasszony, Juhász G. még a fronton), amikor megakad a tekintetem a T. M.-en. Hm. Egy szerencséje, h. nem azzal kezdi: Nem szeretem, ha nők írnak nekem. Most már csak azért sem kellene ír­nom, dehát a begyemben sem maradhat, ami most hirtelen belém szorult. De legalább nem a szerkesztőségbe írok. Nem szeretem, ha a hozzám intézett leveleket a diri is ol­vashatja. (Lásd: előfizetők jegyzéke!) Dátumot pedig csak azért nem írok, mert ker. isk.-ban tanítok, ott mindenre rá kell vezetni a keltet — hát legalább ha magánlevelet írok, hadd legyek csak nő. Most azonban már tudom, miért nem szokta Maga aláírni a leveleit. Néha mégsem állja meg, hogy ne írjon, de az elvét is tartja, hát írat a gépével — névtelenül. Úgy látszik, a módszere a szerkesztőségekben és kiadóhivatalokban már­kázott, mert minap a Magyar Csillag kiadóhivatalától kaptam személyre szóló, szemé­lyes megszólítású levelet — szintén aláírás nélkül. Nem tudom, ezúttal ki a „kitűnő

Next

/
Oldalképek
Tartalom