Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek I. (Budapest, 1988)

[Kolozsvár, 1940. dec. 14.] K.,40. XII. 14. Kedves Zsiga Bátyám, leveleink keresztezték egymást, Kalotaszentkirályra küldött második leve[lé]t csak szerdán kaptam meg itt, Kolozsváron. Vártuk ide, nem jött, remélem, nincs komoly baja. Második levelét megértettem. Jövő hét közepére (XII. 19—20-ára) küldöm Asztalos István, Nagy István és Szenczei László egy-egy írását s a magam tanulmányát. írtam Szabédi Lászlónak [és] Bözödi Györgynek, múltkor nem említettem Kovács Györgyöt és Kiss Lászlót, mindkettő marosvásárhelyi, bátor fiatalember. Kolozsvárról tehát négy kézirat megy, a többi egyelőre bizonytalan. Bözödi Györgyről meg kell jegyeznem, hogy újabban mind csak zsidóz, szabadkőműveseket szaglász, és beleköt mindenkibe, ezt majd lenyesegetjük róla, mert különben mondanivalós ember, ismeri és fájlalja a nagy székely szegénységet, csak legyen mindig, aki komoly felelősségre józanítja. Hogy kik a barátaink? A már felsorolt fiatalokon kívül én bizony csak Gaál Gáborra és Szentimrei Jenőre gondolok. Gaál kicsit szektás, Szentimrei meg túl könnyen áll össze bárkivel, de ezek mégiscsak felszíni tünetek, s igaz Erdélyt, népi felelősséget mégiscsak az ő transzilván realizmusuk, szociális világnézetük s magyar radikalizmusuk jelent. Gaál Gábor most, hogy a Korunk nem kapott engedélyt, lap nélkül maradt, jelenleg könyvön dolgozik, az erdélyiségről. 1919 óta távoléi Magyarországtól, Bölöni Györgyék társa, azt hiszem, komoly esemény lesz,ha hazakerülvén nemsokára megszólal. Az új magyar események kultúrtörténésze lesz, új Király György a minden értékek kritikai átértékelésénél. Szentimrei Jenőt nem kell bemutatnom, bizonyára ismeri. Amióta Korunk nincs, neki sincs helye, ahová mondanivalói legjavát elhelyezhetné. Megpróbálok tőlük is szerezni valamit a január elsejei számra. Különben a [K]elet Népétől egyikünk sem reflektál cikkdíjazásra, csakis azt hívjuk, aki mondanivalói számára szabad fórumot keres a lapban, nem pedig pénzszerzési lehetőséget. (Magam is, úgy látszik, megint rendbe jövök, mert a Magyar Nemzet hajlandó közölni írásaimat a Pál Gábor-féle denunciálás után is.) Ha írógárdát sikerül toboroznunk a valóságos Erdély bemutatására, akkor olyan irányban folytatnám a megkezdett munkát, hogy a Kelet Népe jusson el egy-egy külváros és falu (főleg csíki, udvarhelyi, háromszéki község) gondolkozó munkásaihoz és földműveseihez is, és szólaltassa meg őket író-közvetítő nélkül is dolgaikról, gondjaikról. Már most megírom Zsiga Bátyámnak a ditrói Gál Imre, a gyergyóalfalusi Vargyas Antal, a parajdi Elyés József, a disznajói Nagy Mihály hegyi, a szalárdi Pípó Lajos, a dési Székely Mihály, a szatmári Czikai Ambrus nevét, akik megannyi Joó Györgyként tudnak szólni (sőt írni is) az igazságról. Róluk később. Szeretettel köszönti híve, Balogh Edgár