Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek I. (Budapest, 1988)

Ezért nem tudok írni, meg azért is, hogy erős idényben vagyunk, és ilyenkor „látástól vakulásig"-on is túl megy a munka. De térjünk a tárgyra! A Kelet Népével kapcsolatban lenne néhány megjegyezni valóm személyéhez és magához a laphoz. Nem támadó szándékkal írok, mert nem érzem Zsiga bátyám cseppet sem ellenszenvesnek. Sőt! Most olvastam [az] Életem regényét, és igazán örültem, mikor találkoztam a „Pth[r]ügy"-i fejezettel. Ugyanis én Tokajba való vagyok, és negyedik polgárista koromban megismerkedtem egy [p]t[hr]ügyi kislánnyal: Szabó Jolánkával, kit sokáig dédelgettem forró szerelmemben, és sokszor gyalogoltam Tokajból hozzá, csak azért is, hogy a kerítésen át leskelődhessek utána. Ha megláttam, és ő is észrevett, inamba szállt minden bátorságom, és eszeveszett iramban menekültem a kertek alá vagy árkon-bokron keresztül hazafelé. Szégyenlős voltam, akárcsak most. De igen eltérek a tárgytól. A jó múltkorában Hódmezővásárhelyi jegyzetek c. írt bátyám az ipariskoláról. Erre akarok visszatérni. Tudniillik nagyon keveslem. Úgy gondolom, mikor lapját a falukutatók lapjának keresztelték el, nagy tévedésbe estek. Mert szerintem mi a falukutatás? Az ország összes vidékének összes társadalmával való foglalkozás; azok szebb, jobb és magasabb életszínvonaláért való küzdés. De amint látom, különösen azóta, hogy bátyám kezébe került a lap, csaknem kizárólag paraszti, szegénysorsú földmunkás dolgokkal foglalkozik (már ami népi dolgokról szól egyáltalán), eltekintve ilyen itt-ott elszórt rövid jegyzeteket. Igaz, hogy újabban a népfőiskolával kapcsolatban felmerült egy pillanatra Illyés Gyula levelében a nagy kérdés. Hogy ne csak mezőgazdasági embereket képezzen ez az iskola, hanem a falu iparosságát, illetve arra termett fiataljait is emelje magához. Nem volt ezt fölösleges fölvetni, különösen a Kelet Népének nem, a népfőiskola gondolatával kapcsolatban. Idáig mindig arra a meggyőződésre jutottam, hogy e két nagy, dolgozó népi osztály: az ipari és földmunkásság (parasztság) között állandó és éles az elkülönülés. Legyen az politikai vagy bármilyen közösségi összefogás, külön látjuk őket. A Népszava pl. több ízben ellenszenves hangot ütött már meg a földdel dolgozó magyarság részéről, hóikat sem fogadják szívesen (Veres Péter és Illyés Gyula elleni támadások). Nem tudom, bosszúból megy-e ez a játék, vagy pedig természetesnek tartják mikor avval az érveléssel jönnek, hogy a Szociáldemokrata Párt legkevésbé a falu dolgozóival van képviselve. De hát minek ez az ellenségeskedés? A Kelet Népe ugyancsak betartja ezt a szokást, de más formában. Itt a támadások elmaradnak, és helyette csönd uralkodik. Ezt még nagyobb bajnak tartom. Nem látom benne az igazi, egyetemes falukutatást. Mert nem mindegy az, hogy a Kelet Népe csak a földdel dolgozó magyarság sorsával foglalkozik. Foglalkozzon az iparossággal is, a kisiparral és annak munkásságával. Nem lehet fitymáló kézzel legyinteni, hogy szóra sem érdemes, és hogy nem a mi dolgunk. Meg azután az nem is iparosság, amelyik csak idényekben, téli hónapokban foglalkozik szakmájával (pl. cipész, szabó, kádár), máskor az is a földet túrja, vagy részre, vagy napszámba, vagy pedig bérföldön dolgozva. Éppen ez a baj! És ezért, fájó, igaza van annak, aki kétségbe vonja igazi mivoltukat, hovatartozásukat. Fontos dolognak tartom a Kelet Népe részéről, hogy ne hallgassa el ezek dolgait sem. Ne kezelje mostohagyermekként őket. Ne legyen csak fölvetett gondolat a falu, a vidék iparos ifjainak fölemelése a népfőiskolába, hanem igenis valóra kell ezt váltani, és éppen olyan gyermekként kell kezelni, mint a parasztság és földmunkásságét.