Kerényi Ferenc: Madách Imre: „…írtam egy költeményt…” (Kézirattár, Budapest, 1983)

EGY NEHÉZ ÉVTIZED MADÁCH IMRE ÉLETÉBŐL (1849-1859) - „Halvány rezegéssel ég a mécs szobámban..."

hiszen a régebbi Madách-filológia nagy kedvvel több mint háromtucatnyi szövegpárhuzamot gyűjtött egybe a lírai életmű és a Tragédia rokon hangzású részeiből. E párhuzamokat mindazonáltal nem szabad túlbecsülnünk. Zömük ugyanis más vagy éppen ellentétes összefüggésben fordul elő a versekben, és így csak a megfogalmazás csiszoltsága segíthette a továbbiakban a nehezen fogalmazó költő munkáját. Figyelemre méltóbb a verseknek az a másik csoportja, amelyben a Tragédia főszereplőinek eszmei karaktere formálódik, finomodik. Legfontosabb a küzdés motívuma, amellyel Madách egyértelműen a reformkori gondolati költészet fő vonulatát folytatja, a Vanitatum vanitas (Kölcsey), a Gondolatok a könyvtárban és Az emberek (Vörösmarty), a Világosságot! (Petőfi) témakörét új, a korábbinál kétségesebb politikai, eszmei és filozófiai viszonyok között. Az Éjféli gondolatok majdnem szó szerint ismétli meg Kölcsey ,,Mi az élet tűzfolyása?" vagy Vörösmarty „Mi dolgunk a világon?" kérdését: Érdemes-e vívni eszmékért, melyeket A megváltozott kor csak mosolygni fogna, Míg fehérlő csontja a két ellenségnek Névtelen halomba korhad összehordva. A „küzdve bukás" vállalása már vallomás értékű a Csak béke, béke zárósoraiban, ahol Madách az 1850-cs évek nagy dilemmájával, a determinizmussal viaskodik a szabadságharc bukását sirató, Vörösmartyt idéző képekkel : Örüljetek csak békéteknek hát, Mint féreg, ha oroszlánt vérben lát. Tenyésszetek. En küzdve bukhatom, De a sorssal sohasem alkuszom. Ádám alakja és a küzdéseszménck átfogó, a megsemmisülő koreszmék rendszerén felülemelkedő szerepe aligha érthető meg c lírai, tehát közvetlenebb önvallomások nélkül.