Tóth Eszter - Petrányi Ilona: Tóth Árpád: Az árnyból szőtt lélek (Kézirattár, Budapest, 1981)

TÓTH ÁRPÁD: AZ ÁRNYBÓL SZŐTT LÉLEK (A hasonmásban mellékelt kézirat szövege)

AZ ÁRNYBÓL SZŐTT LÉLEK Aják szelíd, nagy arnyát nézni este Szeretem én aranyszín dombokon, Áldott az árnyak test nélküli teste, Titkos kelméjük lelkemmel rokon ; Hisz isten tán fenyőfák gyenge gyanta Lelúi árnyából este szőtte meg S a furcsa mélabút eként foganta, Mely lágy redőin egyre ott remeg. Áldott takács az isten s kincs a lélek, Hányszor terítem csöndes fátyolát Magam köré és véle szépítelek Éles fényekkel bántó, vad világ ! Az emberek önző zsivajjá édes Testvéri, bús zenévé fátylasúlt, S forró, maró napokból mély, setétes Merengő tájjá csöndesült a múlt. S lia néha fájt, hogy arcúi üt a testvér, S a hűnek vélt szív csak hideg mirigy, Hogy bűnök malmát zúgatja a rest vér S hogy néha még az isten is irigy, Merengő órán szétterült a fátyol: Árvák vagyunk mind ! - sírta egy titok, S bocsánat lett a sajgó bosszúvágyból S részvétre vált a szisszenő szitok. S fákat szerettem s szirmok tüneményét Figyeltem audáu s méla könyveken Ragyogtattam a lámpa mézszín fényét S csöndes Szezámok üdve nyílt nekem : Egy óra tán a zűrös, lomha napban, Egy árva barlang, mit a könny vize Vájt s tett meleggé s én megbújtam abban S éreztem, jó az élet bús ize. Sok este halk szivarnál sárga bábut Kockás mezőn kedvvel léptettem én, A Malomárok kinn már jég alá bútt S a kandallón vén tölgy dalolt kemény Erdei dalt s izzott moszatszakáíla, Távol harmonikák hittak rivón S a fenyvesek fölé ragyogva szállá Aranyszániyáu a roppant Orion. Éjfél felé a jó falusi doktor Öreg kezét megrázta})} ; új szivar; Mentem s mint úti csöndes fák a hótól, Lelkem versek terhétől lett bizarr, S hazasiette}}}, írni, írni, írni, Hiába csalt a csíkos dunnaágy, S kacagtam, ha lágy rímbe tudtam sírni Tündér fájdalmad, édes, ifjú vágy !