Csaplár Ferenc: Kassák Lajos Bartók-verse (Kézirattár, Budapest, 1980)

Bartók és Kassák kapcsolata A TETT és a MA időszakában

tem önkéntelenül errc-arra mozdul az elhangzott ütemek után. Nem olyan hangos, patetikus ez a muzsika, mint Wagneré, és mégis több erőt érzek benne. Finomabb és mélyebb amannál. Uitz örül a Wagnermuzsikának, mert kihallja belőle a lódobogást, a vízesés csobogását, s íme, ebben a zenében alig találok illusztratív motívumot, s mégis nemcsak idegeimmel érzem, majdnem azt mondhatnám, az egészet ésszel is fölértem. Nem hasonlít semmihez, de önmagában zárt egység, valami olyan jelenség a világ többi jelenségei között, ami mellett nem tudok érzéketlenül továbbhaladni. Nietzschétől olvastam, hogy a művészet a tökéletesség dicsérete. Egy mondatban kifejezetten megtaláltam azt, ami bennem még kaotikusan, megfogalmazatlanul kavarog a művészetről. S most úgy érzem, hogy Bartók zenéje az a művészet, amit Nietzsche a tökéletesség dicséretének nevez. Érzem, ha valaki most ellenvéleményt nyilvánítana a társaságban, Bartók mellé állnék, és nagyszerűen meg tudnám magyarázni a muzsikáját." Bartók kamarazenéje, különösen az I. és a II. Vonósnégyes még mélyebb hatással volt Kassákra. E két művet az 1910-es években a zeneakadémiai koncerteken a nagyszerű Waldbauer-kvartett tolmácsolásában ismerte meg. Évtizedek múlva, 1963-ban a Jelenkor modern zenei vitájához hozzászólva fiatalkori Bartók-élményéről a következőket írta: „Nem rajongtam népdalátírásaiért, de teljességgel odaadtam magam »nyikorgo, sikolytozo«, gyötrelmes vonósnégyeseinek." 1916-ban személyesen is megismerkedett Bartókkal. Ennek történetéről 1965-ben a következőket mondta magnetofonba: „Hajói emlékszem, akkor ez véletlen találkozás volt, valószínűleg a Zeneakadémián, de már úgy üdvözöltük egymást, mint ismerősök. [. . . ] O ismerte az én irodalmamat, és én ismertem az ő zenéjét, és körülbelül egy úton haladtunk." Az első találkozások során szerzett benyomásait s a kettejük között lezajlott beszélgetések, viták lényegét 1961-es emlékezésében foglalta össze: „Ismerte verseimet, és meghívott beszélgetni a lakására. Bárha alig volt hat évvel idősebb nálam, olyan félszegen és tiszteletadóan léptem be hozzá, mint akit feltétlenül különbnek, nagyra hivatottabbnak tartok saját magamnál. Nem értettem a zene tudományához, de valahol az idegeimben már a kezdeti műveiből is feléreztem a nyugtalanító feszültséget, az összefüggéstelennek mondott hangok mögött a szerkezet szigorúságát, a múlt sémáinak elvetését, az új harmónia megfogalmazására való törekvést.