Tverdota György: József Attila. Költőnk és kora (Kézirattár, Budapest, 1980)

Vas István: GIUSTO-RUBATO

Melocco Miklós szobra oldalát, liogy kitől való a rím, de a jelenlevők nem ismertek rá. Valaki fölvetette, félig-meddig tréfából, bogy Aczél Györgyöt kellene megkérdezni, az sok verset tud kívülről. „Igen - kapott az ötleten Déry -, hívd föl Aczélt." Aczél György, aki valóban sok verset őriz emlékezetében (ami, mellesleg, nagy vigaszára szolgált a börtönben), rögtön rávágta, hogy József Attilától, még a szakaszt is be tudta mondani a telefonba. „Persze, József Attila", mondta Déry, és most már elégedetten, sőt vidáman hajtogatta: „alkonyul - lekonyul". Csak azért szántam egy bekezdést erre a kitérőre, hogy hozzátehessem: a rátalálásnak cz az öröme semmiképpen sem idegen az utolsó szakasz - hangulatától? nem, az kevés: a mondanivalójától. Mert ha az ötödik sorig még hihetjük is, hogy a halálos képek, a vérző tarló,