Ady Endre: Az elhagyott kalóz-hajók (Kézirattár, Budapest, 1977)

mennyire romantikusan hangzik, mégis le kell írnunk, hogy valóban a végzet teljesedett be ebben a szerelemben. Az a távolról sem misztikus, hanem pszichológiai determináltságú ,,végzet", amelyet Csinszka és Ady egyaránt már régebben megszületett vágyálom-képeikkel rendeltek el maguknak. Csinszkának a merészen újító lángész legendás hírétől övezett költővel együtt vállalnia kellett azt a férfiút is, akihez szerelmek terhes emléke és a végzetes betegség híre fűződött. Mindezt joggal tekinthette saját rendkívülisége bizonyításának és az apai világ ellen rég érlelődő lázadása győzelmének. ...négy éves lyány álmom elérhetetlennek hitt és ezért titkolt, sokszor erővel elölt, imádságszcrüen tiszta és távoli vágyam lett elérhetővé és elértté előttem. Szeretem halálosan komolyan, esküvel és örökre Ady Endrét - s ez talán nem is szó a kifejezésre, imádom, mint zsenit, férfit és embert. Ismerem minden dolgát a múltból, tudom és elszámoltam idegeinkkel s a legendák bizarr tömegével és erősnek, fiatalnak, ráhivatottnak, méltónak érzem magamat, hogy csak... hozzámegyek.., Ady pedig nemcsak vágyálmainak szinte mítosszá felnagyított zsenge szűzleányát kapta meg. Véle egy olyan rendkívüli leányt is, akit, amint Zsukának, majd Hatvány Lajosnak írta, intellektuális és érzelmi rokonának érezhetett. És ez a fiatal, a magához alakíthatóság ígéretét is hordozó leány, módosabban bár, végső soron ugyanannak az apaianyai világnak a közeléből való volt, ugyanannak a kisúri világnak renitens hajlamait érezhette feltörni benne, amely világhoz őt is eltéphetetlen szálak fűzték. Ez az otthoni leány jelenik meg egyik legárulkodóbb vallomásában, épp az első verses szerelmi vallomások közül való Óh, fajtám véré-ben, amelynek már az első strófájában a következőket olvashatjuk: Egyazon fajtánk, ősi viharok Harca és ölelése Váratta rám két fiatal karod. A vers további soraiba minduntalan belerezeg a csodálkozó boldogság, hogy kóborlásai után épp a szűkebb pátriájában akadt ilyen, még-