Ady Endre: Az elhagyott kalóz-hajók (Kézirattár, Budapest, 1977)
A Rienzi Máriával folytatott viszonyt 1903 nyarán az a valóban nagy szerelem követte, amely csaknem egy évtizedig a Párizsban élő Diósy Ödönné Brüll Adélhoz - Lédához - kapcsolta Adyt. Lédában testesült meg Ady elvágyódása az itthoni világból, s ezzel együtt, sőt talán ennél is jobban, a gondolkodásában és érzelmi világában kibontakozó lázadás, az az egész személyiségét átizzító újat akarás, amelyet Király István találóan „érzelmi forradalom"-nak nevezett. Mert (és ezt bizonyára nem szükséges hosszasan fejtegetnünk) az úri Magyarország perifériáján elhelyezkedő és a hozzá tapadt botrány pletykáival is megterhelt zsidó asszonnyal elkezdett, s később a férj tudtával, sőt vendéglátó, pénzkölcsönző barátságával folytatott viszony nyílt hadüzenet volt a hagyományos erkölcsnek. Szerelmük hosszú évei során a Léda-élmény tartalma egyre színesebbé és gazdagabbá vált. Valóban nem könnyű teljes gazdagságában bemutatni ezt a sokdimenziójú szerelmet, s most csak azt szeretnénk kiemelni, hogy 1903 nyarán a dekadenciával is kacérkodó költő Lédában a „femmc fatale" elegáns változatát látta. Utóbb „bűnös, büszke, bús szerelcm"-nek nevezte a hosszú, csaknem kilenc esztendőt betöltő erős kapcsolatot, amelyben az érzéki szenvedélyt majd mindvégig az önmarcangolás, egymást marcangolás kínjai kísérték. A „femme fatale" nemegyszer a mítoszok és mesék boszorkányalakjainak képében jelenik meg. Elegendő, ha egyetlen verset idézünk, teljes egészében: Szemed szomorú és gonosz, Két mély gyehenna-fészek : Marja ki sós könny a szemein, Ha a szemedbe nézek. Ajkad mohó és vértelen, Mint hernyók lepke-rajban : Ha csókosan remeg feléd, Fakadjon föl az ajkam. Öled hívó, meleg, puha, Mint a boszorkány-pelyhke Altató, bűnös vánkosai Jöjj, Léda, tnegölellek. [JÖJJ, LÉDA, MEGÖLELLEK]